mesemás

féltem a nagy verset, mert nagy szavakból áll,
akkor is, mikor a legkisebb fűszállal indul,
kajla hangyákkal, katicával, és nem vesz tudomást
a létharc elavult ábrázolásáról, az idill örök-hamis
nosztalgiáiról. mert létünk egy szelídített grimm-mese,
amiben feltételezzük a mesélőt, aki tudja: honnan hová,

pedig valójában minden mese csalimese, amit utáltam:
váratlanul kezdődik, mégis, mintha ismerős lenne,
vagy időközben vált azzá, már-már megszoknám – s vége.

hol lehettem figyelmetlen, vajon ki nevet rajtam, ha nincs
elbeszélő, az egész belőlem történik, ahogyan az élet
keresztülfut rajtam, míg azt hittem: néhány morzsa, madár,
hangya vagy ember, kiken segítek; na, nem azért, de majd
nem feledik, és körbeér minden jótett, csupán megkerüli
a világot. már tudom: két pont között a labirint a legrövidebb,
elindulni lehetetlen, és nincs is idő. a megérkezés lehetetlen,
föladni képtelenség, csak a győztes teheti, de nem győzelemre
játsszák, mert játék sincsen, csupán egy hajlongó világfa,
tetején griff, hangya és a csillagok, Nap és Hold között,
várja a szegénylegényt, akinek mégiscsak el kéne indulnia.

fölfelé, mindig fölfelé, ahonnét a rengeteg és a labirintus
átlátható; fölfelé, ahol már összeáll mindaz, minek össze kell,
és nem látni a lényegtelen dolgokat – a kényelmes utat, a lágy
marasztalást, hogy nincs idő, és megérkezni nincsen hová.


tudok-e, szabad-e úgy nézni szét, mint régen néztem: minden

új – a pillanattal lettem alkotóvá, ha mást se teszek, csak vagyok.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-01-25 08:43:54
Utolsó módosítás ideje: 2013-01-25 08:43:54