Valahol a Nyugati térnél

Megesett velem is, hogy hagytam.
Mozdulatlanul, érzéketlenül,
alattam
Budával, Pesttel, a Dunával meg Veled,
szóval megesett, hogy csókoltak
meleg, nyirkos ajkakkal, s én
nem voltam ott.

Nem voltam angyal, hogy szólított.
Nem rá mosolyogtam.
Egyetlen puha, izgatott csókban
sem neki, nem hozzá
voltam játszi.

Nálad időztem, mint mindig.
Tetszhalott dermedtségben, áttúrt hajjal,
a Gellért-hegyen láb-lógatva,
azzal, hogy belülről
talán még inkább fázom,
vártam, hogy a hajnal
majd otthon találjon
rám, és ne egy sötét, megizzadt szobán,
ne vele,
ne egyedül
az ágyon mellette.

Megesett velem is - a döbbenet.
Utána a rideg,
büszkeségtől megindult,
megfeszült ideg, hogy miért is
veszekszem egy idegennel,
hogy igen, mennyire nagyon,
túlzottan is ember,

hogy hajnali egykor, valahol a Nyugati térnél
szitkozódva hagyott végre
faképnél.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-09-15 19:23:24
Utolsó módosítás ideje: 2013-09-15 19:33:26