zárólap

egy nemlétező világban láttam magam.
létező szemeken keresztül.
jó lenne tudni,
én voltam-e akit ott láttam,
vagy csak magukra figyeltek a szemek,
és valójában nem láttunk senkit.

***

végeérhetetlen ez az év. még mindig itt gubbaszt a
nyakamon, és próbál belémhatolni, mert érezhetően
valami célja van velem, de nem tudja eldönteni,
hogy a zsibbadás, amit okoz, az kapu-e számára,
és a vele bennem okozott csend, beletörődés.
nem tudja eldönteni, hogy örökre nyitva maradok-e
annak is, aki hamarosan leszek, összezárva ezzel
az egyetlen zárhatatlan indulással, ami úgy viselkedik,
mintha réges-rég előttem járna. ahogy lassan,
minden hátralévő másodperce sűrűsödő
információtömeg a várakozó fekete lyuk peremén,
magamra hagy, úgy érzem, hogy a valóságban
nem is létezett. tudom, nagyon jól tudom, hogy van,
volt és lesz, de csak szánalmas magamkövetések
hasadnak ki belőle, mint az a döbbenet is, hogy még
mindig szeretlek, amit kimondani nem tudok, mert
akkor visszamenőleg is meg kellene teremtenem hozzá
az árnyékod, amiből rég kihűltem, ahogy a park fái alatt is
kihűltek a padok.


***

nem tudom, van-e még dolgom errefelé. reggelenként
végigolvasom a híreket, morgolódok, ha bosszant valami
bennük, és próbálom elhitetni magammal,hogy
ennek csak akkor lenne értelme, ha te is elhinnéd,
hogy értelmet látok benne, de ahogy az ablakunk alatt
ügető lovasokat sem érdekli a bámészkodásom,
téged sem érdekel, mit gondolok a máról. néha a holnapról
kérdezel benne, maradt-e rá elég pénzünk. ilyenkor magammal
azonosítalak, és bolyongunk egymás szavain, el-eltévedve
megszokásainkban. a beszűrődő ködben csillagszórókkal akarsz
megvilágítani, és én úgy teszek, mintha látnék, és
igazmondó leszek. reménytelenül hajtogatom örökbefogadott
igazságaimat, miközben arcaink egymásba töredeznek.


***

nem tudom, te észrevetted-e, hogy az idén elfogytak
a balkáni gerlék. biztosan emlékszel rájuk, hiszen
még mutogattad is őket a serdülő levelek alatt, pont
pecsenyekacsa méretük van, és mosolyogtál hozzá,
mintha valami huncutságon törnéd a fejed. a nyár
közepén már mutatóban sem láttunk belőlük. biztosan,
nyugtattam magam, hazamentek, elrepültek délfelé,
a mára már nyugalmasnak remélt balkáni hegyekbe.
homályos egekbe kapaszkodó fákon most csak varjakat
látok, okos tekintetükkel fürkészik az utak szélét,
állítólag félelmetes a helyzetfelismerő képességük,
kiretusálták leképzett világukból az embereket,
mozgásunk vékony karcolások a tükörsimává
koptatott látóterükben. kifigyelték titkainkat, és  
innentől ők ügyelnek természetes környezetük jövőjére.
diót ültetnek, mondta nagyapám, én láttam őket diót
ültetni isonzónál. diókat ültettek az elesett katonák alá.
mert ismerik azt a jövőt, amikor csak diófák lesznek, és ők.
a varjak.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-12-30 23:47:08
Utolsó módosítás ideje: 2013-12-31 15:10:30