Titkos esték

I.



Kicsiny folyóban úsztam délután.
Szelíd sodrású, óvó, biztonságos.

Parttól partig csak néhány karcsapás.

Pucér voltam.Gyermek.Szeretett a víz.

Régi mozifilm záró képsora ez,

mosolygok magamban, miközben
biciklizek a hársak között

Annyi mindent adhatnék. Elfogadod?
Megtaníthatlak úszni.

Ráfekszel a folyó testére és megtart.

Kis dióhéj leszel rajta. Semmi mást ne érezz,

csak azt, hogy kis dióhéj vagy.

Világgá indult sajka.

Ölellek szelíden, sodorlak, óvlak,

a folyód leszek,  megtartalak.

Az első, amit megmutatok, a lebegés.

Ráfekszel a vízre, nem félsz.

Mintha az anyaméhben lennél,

vagy  bennem, s ringatnálak.

Alattad az Őselem. Az enyém. Mindenkié.


A kék patak ibolyába vált, majd az is halványul, foszladozik,

s ahogy visszatalál a szürkébe, parányi rózsa csillan rajta.

Jegecskének szólítod, hideg rózsaszínnek.
Az én kicsiny folyómra inkább azt mondanád, szeszélyes.
Nevetnél hozzá, ragyognának a fogaid.
Én melegnek érzem a szelíden sodró időt,

égetett cukor illata száll fölötte.

Legyen a Tiéd minden estém. Titkait magába rejti,

amint belecsusszan a Nap

II.



Kiserdő nőtt itt valaha, nyoma sincs már.

Pár cigánymeggy maradt csak, meg az emlék, hogy féltem,

mindig féltem. Sunyi rókát véltem utánunk lopakodni.
Nem jött, de éreztem, hogy nyomon követ, ezért remegtem.
Akácerdő volt. Tőről nőtt, satnya akácok virágait ettük,

nem törődtünk azzal, ha a kemény fű összekaistolja a lábunk szárát.
Fehér fürtök,  gazok, zöld füvek.

Békák kuruttya a fülledt éjszakákban. Magukban bízó hajnalok.
Iszap, amivel bekentük egymást. Égig érő sás.

Hosszú szárú, sárga virág. Kiirthatatlan, erőszakos.

Ezt festette meg valaki. Pontosan ezeket a sárga virágokat.
A háttér kék a képen. Mindig kék. Szerethetetlen üres kék. A mellette
lévő kukoricást is lefestette. Amiket a szerelmesek látogattak.

Ha már elég nagy volt, eltakart minden meztelenséget. Valahol ott maradt

a bugyim is. A kukoricás melletti napraforgóban.

Kukoricákat törtem, roppant a derekuk, barbár élvezettel

hántottam le a zöld leveleket, hogy beleszagoljak az apró,

tejnedves, fehér fogakba. És hajuk volt. Szőke meg vörös.

Ez volt nekünk a nyár. Mezítlábas, suta, rohanó
ölelkezések a pillanattal, és nem számított, ne sírj most,

semmi nem számított, éltünk, szerettünk, mondom, hogy ne sírj.













Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2014-07-16 15:55:02
Utolsó módosítás ideje: 2014-07-16 15:55:02