Átíratok 382

vajon mennyi az esélye,
egyáltalán lehetséges-e,
hogy egy ország állampolgárai laza nemtörődömségből
olyanok kezébe adják a hatalmat, akik
az ország állampolgárainak többségét semmibe veszik.

élek még.
van levegőm, betevő falatom, és itt-ott
doboz sörre is futja. de már hagyom kiszáradni
a kert növényeit,
a ház szigetelése is csak álom, ahogy
álomként veszem sorra, hogy mi mindent kellene
felújítanom. beleértve a fogaimat is.
a szívgyógyszereimet hónapok óta nem váltom ki,
mérlegelek, hogy mennyit mire.
mérlegelem azt is, hogy meg kellene már halnom valamiben,
de mert gyáva vagyok, úgy szeretném rendezni,
mintha nem én lennék a tettes.
időnként apró villámokat cikáztatok magamban,
nemesebb pillanataimban gondolatok képződnek belőlük,
amik többnyire szoborrá fagyott lelkeket idéznek,
és amikor körbe járom őket, nagyon emlékeztetnek azokra,
akiket gyűlölnöm kellene,
ha nem hajtana valami szörnyű reménytelenség
a mindent megértés irányába, akkor is, ha
már nem értek semmit.

arcomba lógnak a tükörképeim.

megtenném-e én is ugyanezt,
kérdezem magamtól.
igen, válaszolom,
ha hitem is lenne hozzá, akkor mindenképp.
mert szeretném hinni, hogy valamikor
jónak fog látszódni ez is,
mint ahogy eszünkbe sem jut,
de ha mégis, elnéző mosollyal leintjük magunkat,
amikor lélegzetünk is eláll egy-egy katedrális
díszes oromzatától, mert nem az összeharácsolt vagyont
látjuk benne,
nem a léleknyomorító gőgöt,
milliók adakozásra kényszerített nyomorát,
hanem
az ész és akarat diadalát az önmagukban csak omlásra
ítéltek felett.

a napok egymásra terelődnek bennem.
figyelem a koldusbüszkeségem körülöttem,
ahogy elnyeli az adományt,
és úgy tesz, mintha nem kapott volna semmit.
sóhajtozik, hol is lehetnénk már,
ha nyugatként kezelt volna bennünket a nyugat,
ha előbb lebontjuk a támfal státuszt,
ha szolgalelkűség és dölyfös akarnokság helyett
időben megkötjük kompromisszumainkat.
elsősorban magunkkal és magunkban.
sóhajtozik, és bambán figyeli a sodrást,
a nagyon is jól tudja,
hiszen számtalanszor megélte már,
miféle örvény irányába,
ahol majd mély lélegzetet véve, hagyja magát lerántani,
remélve,
ismét csak remélve,
a felszínre jutást.

égünk.
önmagunk előtt, a világ előtt.
az ügyeskedő, a tarháló gesztus,
a mutyizásba süppedt közöny felszíne alatt
szennyes erjedés,
amibe minden további nélkül beleképzelhető a bontakozó csend
egy palack bor mellett,
szőlőlugas árnyékában barátokkal, de ugyanúgy
elképzelhető a tömegsírban kutakodó kesztyűs kéz is, ahogy
a szétrohadt katonaköpeny alól
noteszt emel ki az agyagsárga csontok közül.
nem tudok, nem akarok belenyugodni, hogy miért jó nekünk,
ha visszamegyünk oda, ahol már jártunk,
ahol ismét befejezetlenek lesznek a hétköznapok,
tárgyakká változnak az ünnepek, és gyerekként forgolódunk
álomgörcseinkben.

mondom, és mosolygok.
kihazudom magamból az igazságot, bár
a monitoron megjelenő szavak csak agyam rianásait jelzik.
túl vagyok azon, hogy bármin is felháborodjak.
olyannak veszem az emberi silányságot, amilyen bennem is.
talán nem is törődnék vele, ha nem csapna meg szinte naponta
a melléöntött parasztgőg trágyaszaga,
amiből akár lehetne is valami, ha
jó helyre kerülne, és
a beléje szánt magot sem lepné évezredes penész.

kalászok merengenek. telt és kevésbé telt kalászok figyelik
egymást, és próbálnak rájönni, hogy mitől kevesebb
az idei termés, mint a tavalyi. pedig sem
árvíz, sem komolyabb belvíz, aszály is csak módjával, pont annyi,
hogy az érést és a betakarítást ne zavarja sár.
és mégis.
a dűlőutakon vesztett háborúk nyoma,
a fákat lassan eltüzeli megint a szegénység,
és mindenki mintha más-más földgolyón lakna,
úgy próbálgatja magát.
sötét
sarkokat ás egyre sötétebb sarkokba,
ujjai köré napokat képzel,
bolygórendszereiken újabb és újabb napokat kapargató
ujjakkal.









Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2015-09-10 23:33:04
Utolsó módosítás ideje: 2015-09-10 23:38:55