|
Anya medve mamának hívja magát.
Néha még brummog is hozzá, de
inkább ugat, kutyaként vakkant, szűköl,
megnyalogatja az arcunkat, tüsszent,
mancsával orrot vakar.
De legtöbbször nyávog.
Prüszköl, dorombol, kényeskedik, fel-
borzolja a szőrét, púpozza a hátát, fúj,
karmol, félrevonulva szuszog, majd
elalszik miközben nézzük.
Mégis játszik velünk.
Ha felé nyúlunk, felénk kap, morran, már
hatalmas sárkány, dinoszaurusz, éles
foga csattog, mi elfutunk előle, ő utolér, lebirkóz, belénk
harap, majd újra elenged.
Elszaladunk.
Ő kerget, bútorra fel, függöny mögé, mi
nevetünk, de anya nem nevet, utánunk
lohol, de nem vigyorog, magához
szorít, de nem is mosolyog.
Olyankor mi sem nevetünk.
Kopasszá válnak a pónik, a gyurmából
sem lesz többé bogár, a kisautók falnak
csapódnak sietve, anyánk felsikolt, ő
már sziréna, tűzoltóautó tetején fénysugár.
|
