|
Fövényi Sándor |
| én, te, ő (1) |
|
lassan kialszanak a Pesti fények,
csak Budán pislog még néhány,
a Duna, mint valami sötét kérget
az éjszakát himbálja hideg hasán.
a körúti bérházakon neonférgek,
üvegbábjukat percegve rágják,
álmukkal befestik a hópihéket,
így tarka latyak lődörög a járdán.
sárga cipő félhomályt rugdos,
csálé redőnyrésen szökik a meleg,
egy házmester nyugtatót szed a rumhoz,
nikotint krákog, nyakán dagadt erek.
a szesz jobb világot ígér neki,
ezért mosolyra torzul a szája,
a hajnalt majd a kukákra öklendezi,
s a fakuló dögszagot gurigázza.
a város, heveny vakbélgyulladás,
lapul, akár költő a kocsma mélyén,
az ég vén marionettpadlás,
én, te, ő, vergődünk csillagrojtok végén.
|
|
