|
…és jönnek a bölcsek, a tévedhetetlenek,
ömlik a szó, a magasztos, a hangzatos,
simul a kifinomult szóösszetétel, és a tetején
csak kevesek által értett szó díszeleg.
Ő művelt, és persze olvasottsága is magas,
ismerik, mindenki figyelme, mint a jégcsap
rajta lóg, (mindegy hogy dráma, monológ)
és olvadás indul, ha kegyből visszaszól.
Kortárs, de megidézi bárki remekművét,
(nincs kor, korszak mi rejtve lenne,
hát igen, penge elme..)
hogy lássa mind, fejében ott a világirodalom.
Ő épít, pazar szókastélyokat, nála semmi se rom.
Nyakatekert tudomány a verse, valami
fantasztikum,és nem elég hozzá csak
egy iskola, kevés a technikum, egyetemi tudás kell,
a fűzfa poéta csak néz, érthetetlenül, és ez jó,
hisz a tudás kicsúcsosodva, és ő ott ül, fenn,
bár én nem kérem toporzékolva, de tereget,
leginkább szennyes megjegyzéseket.
Csoda az ember, és a költő még azon is túl,
verset szerkeszt, fokol a szögmérő és mikor
tologatja a párhuzamot, saját fejére ejti,
a gondolatot….fel-feldobott kő….igen, az gyakran
visszahullva, kis krátert szül a porba,
és ott lenn, sötét mélyen, visszanéz rá,
az emberségem.
|
