A lótuszvirágról

Amikor a nap sugara feltöri és átnyilall a halálos homályon,
szememre addig nem jön álom, ébren várakozom a csíralétben,
sárban, iszapban formálódom, az odalentben reszketek –
és átjár a bizonyosság: holnap, hajnalban megszületek.

Feszül, pattan az élet húrja, de megragadom,
áthatolok nyákon, sáron, iszapmorajlástól nem rémülök
száz év homály a múltba hull, a tiszta ég himnusza zeng,
én fölkelek, nincs mi visszatartson
holnap hajnalban, végre megszületek!

Ha csónakoddal, épp napkeltekor kihajózol
hogy megmerülj, elhagyod merészen a kemény partokat,
és lágy vízben oldódik a kelő nappal, csobban a lapát,
a víz fölé hajolva megláthatod kibomló első szirmomat.

Kék leszek talán, mélykék, de lehet hogy piros,
mint eleven hús, mint serkenő vér, nem tudom még,
vagy kábítón illatos,
mint Szaugandhika, a Himalája lánya.

Kérlek, érints meg akkor engem,
mert érintésed kell, hogy érezzem, értsem:
Te vagy és én is vagyok.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-04-11 11:23:10
Utolsó módosítás ideje: 2017-04-11 11:23:10