Markolat
A teremtés szétporladó sekély.
Ajkaival nehéz álmot lehel a némaságnak.
Egy van, ki emlékszik, akit azt hiszem, ismerek.
Átszűrődnek a beton falakon,
ujjak foszlott szalagjai a tompaságnak.
Csend és súrlódás bontja ki,
a dagály és apály virágát.
Elfut és visszatér, tajtékain.
Hiába sikoltok, nem hallja senki.
Sűrű tömjén-füst gomolya száll .
Idáig érzem gyógyító illatát.
Elernyed, semmibe olvad a kéz.
Lehet, hogy te vagy az egyetlen férfi.
Apró horkanás a testes ég alatt.
Minden elnyúlt, hosszú és érintőleges.
Leszúrt állat torkából a vér,
meleg, mint homoknak a tenger.
Szilaj, fekete csődör hágja meg.
Lassan megadja magát a lobogó sörényű szürkület,
s tigrisek járkálnak távoli szobákban.
2018. május 19.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2018-05-21 22:33:53
Utolsó módosítás ideje: 2018-05-21 22:37:08
