DOKK

	Pintér Ferenc
	Billy és a rózsapatron (A westernfilmről)
	A westernfilm, mint műfaj részben a Vadnyugat szó félreértelmezésén alapszik. Ez a kifejezés ugyanis eredetileg nem olyan tájat jelentett, ahol folyton lőnek, késelnek és verekszenek, hanem olyat, amelyet az ember még nem formált át a maga igényei szerint. Vad tehát abban az értelemben, hogy (legalábbis a fehér ember szemében) érintetlen és civilizálatlan. Ismeretlen vidék, ami még csak ígéret és lehetőség. Házakat és utakat kellett bele építeni, földet és állatot az ember hasznára törni. A vadnyugat tipikus figurája így leginkább inaszakadtáig gürcölő munkás volt. Ha hallgatunk egy kis countryt számos benyomást szerezhetünk erről. (Ráadásként megtudhatjuk, hogy a rapet valójában Johnny Cash találta fel; aki nem hiszi, füleljen figyelmesen a Loading coal bevezető szakaszánál.) Clint Eastwood alighanem akkor ábrázolta leghitelesebben a „cowboy” mindennapjait, amikor a Nincs bocsánatban disznókat kergetve tapicskolt a trágyában. A véres viszály persze a mindennapi robotnál sokkal eladhatóbb mozitéma, ezért kapott aránytalanul nagy hangsúlyt a vadnyugat világában játszódó filmekben. A nehéz testi munkában és a harcban - e hagyományos férfidolgokban - azonban közös, hogy előbb-utóbb kitermelik a lélekben az ehhez szükséges képességek szinte vallásos tiszteletét. Az erő és az ügyesség fétissé válik. A fogások, az apró trükkök, és a rutinból leszűrt gyakorlati szabályok az élet legértékesebb tudnivalóiként tűnnek fel. (Hogy is van? „Ha csak egyet lép feléd, az félelem, Kettő: bizonytalanság Három: meg fog ölni!”) A western mindenekelőtt a győzedelmes hatékonyság, ha úgy tetszik: a kompetencia mitológiája. Hősének legfontosabb vonása, hogy egyes dolgokat mindenkinél jobban csinál. Pontosabban lő a többieknél, és/vagy legyőzhetetlen az ökölharcban. Nem biztos, hogy a film végére megszerzi a pénzt, a hatalmat vagy a nő szerelmét; valószínűleg nem megy át lelki fejlődésen, és nem talál nyugalomra, de azt biztosan látványosan bemutatja, hogy ő a legjobb. Megjegyzendő, hogy nagyon hasonló a helyzet a westernhős térben és kulturálisan távoli, ám lélektanilag igencsak közeli rokona, a karatefilm típusos főszereplője esetében. A definitív sajátosság itt is az, hogy ő teszi legügyesebben a dolgát. Az egyéb részletek és eszközök pedig csupán ennek a minél hatásosabb érzékeltetésére szolgálnak. Az érzelmi szál, a filozófiai sík, a társadalmi mondanivaló adhat mindehhez ilyen vagy olyan mellékízt, de westernfilm vagy karatefilm esetében a lényeg akkor is a diadalmas tetterő artikulációja marad. (Azt ugye a sarki fűszeres is tudja, hogy nem egy western japán szamurájfilmek feldolgozásaként készült. A Hét mesterlövész is Hét szamuráj volt eredetileg, a Vörös nap című opusban pedig Charles Bronson és Toshiro Mifune koltra és katanára komponált duettjét figyelhetjük meg.) A kissrácok cseperedésének van egy olyan szakasza, amikor rendkívül fogékonyak az ilyen képzetek iránt. A serdületlen kisiskolások számára a csajok még nem túl izgalmasak, viszont a háromszáz feletti tempóban száguldó autó, az ezredmásodpercre pontos óra, a tonnás harapású harci kutya, és a hatékonyság mindenféle egyéb szélsőségei módfelett vonzzák az érdeklődésüket. A sohasem hibázó revolverhősökről szóló történetek tökéletesen megfelelnek ennek a lelki igénynek. Nem tudom, ma mi a helyzet, de amikor én kis elsős voltam, farsangkor minden fiú „kofboj” akart lenni. (Az igazán menőknek a forgótárat hűen imitáló rózsapatronos játékstukker dukált, míg egy gagyi szalagpatronossal csak beégni lehetett.) Valljuk be, ez az attitűd felnőtt korra sem tűnik el teljesen, hanem egyénenként változó erősséggel bizonyos mértékben fennmarad, s időnként elárulja magát. Amikor például meglett családapák arcára rajongói áhítat ül ki impozáns műszaki paraméterek hallatán vagy tiszteletet parancsoló sportteljesítmények láttán, félreérthetetlenül visszaköszön a képesség, a hatóerő gyermeteg bálványozása. Meglehet, nagymértékben ennek köszönhetjük azt is, hogy örömünket leljük az olyan hősök kalandjaiban, akik a hatlövetű segítségével minden problémát szó szerint csuklóból megoldanak. A fentiekben úgy beszéltünk a westernfilmről és a hozzá kapcsolódó befogadói lelkületről, mintha jellegzetesen a férfivilág részei volnának. S valóban, a hagyományos tapasztalat szerint a lányok nemigen rajonganak a westernért, valahogy nem fogékonyak a varázsára (Persze, ők farsangkor királylánynak öltöztek, és sosem értették mi a pláne abban, ha egy karóra a tízezred-másodpercet is halálpontosan mutatja.) A helyzet azonban valószínűleg változik. Napjaink világa a nőket is egyre erőszakosabban győzködi arról, hogy a hatékonyságnál fontosabb dolog nincs ezen a földkerekségen, ők pedig ezt a jelek szerint egyre inkább elhiszik. (Pedig egykor a női bölcsesség megkülönböztető jegye volt, hogy a kompetenciafétis imádata sosem tudta elvakítani.) Ennek folytán a tömegfilm is egyre inkább férfiasan tetterős nőfigurákkal operál, s ezzel minden bizonnyal az ilyesmire fogékony női közönség kegyeit is keresi. Láthattuk például G. I. Jane-t; női terminátor vonult diadalittasan a törmelékhalmokon Arnoldot kergetve; és nem utolsósorban szemügyre vehettük Sharon Stone-t westernhősként. Talán itt köszöntött be a műfaj alkonya. Lehet, hogy Clint azért ivott annyit William Munny szerepében, mert megérzett ebből valamit. A gyorskezű, vérprofi fickók, akik végül egyedül lovagoltak el a naplementében, mára kimentek a divatból. Az idei Oscar-jelölések favoritja, a Brokeback Mountain már két (egymásba) szerelmes cowboy drámáját festi elénk.

Publikálva: magyar.film.hu, 2007.03.01
Kötetben: (https://magyar.film.hu/filmhu/magazin/billy-es-a-rozsapatron-kult-feature )