Kvázinő

Úgy élek, ahogy a verseimet írom.
Önkényesen.

Ezennel felmondom Rebivel való barátságomat, mert csak a károm származik belőle.
Nem olvasom többet, eddig is a barátságunk kedvéért tettem, akkor is csak akkor, ha muszáj volt, ha kifejezetten megkért rá, vagy ha írásra akartam bátorítani vele, mert szenvedett attól, hogy nem tud verset írni. De tudom, csak olyat nem tud, amilyet szeretne ..

Nem teszek fel több verset a Dokk-ra. Megvárom még ezt a pár versemet, hogy múljon, aztán annyi.

Úgy élek, ahogy a verseimet írom.
Önkényesen.

Nemrég felmondtam a férjemmel való házasságomat, (pont, amikor megállapították a szép nagy nyugdíját, amit azért a munkáért kapott, amit szeretett csinálni),
egy másikért, akinek nagyobb szüksége van rám, nekem meg őrá. S akit érdekelnek a verseim.
S nem csak arra kellek, hogy néha kedvére tegyek, hogy főzzek valamit, de az se baj, ha nem, mert akkor szalonnát, kenyeret eszik, vagy konzervet.
Konzervet szívesen ennék én is, mindennap, de nem tudnám megfizetni, mert kevés az nyugdíj, amit azok után a munkák után kapok, amiket szenvedélyesen szerettem csinálni, de nem a pénzért elsősorban, hanem az adrenalinfröccsökért.

Úgy élek, ahogy a verseimet írom.
Önkényesen.

Olyan helyes kis pofija van ennek a F. M.-nak.
Kár, hogy a verseire nem vagyok kíváncsi, mert nem ismerem őket.
Így nem is hiányoznak.
Amióta tudom, hogy a nőket is szeretem, hogy kinyalnám nekik,
átvitt értelemben, másképp tekintek ki a világba. Nincs a pillantásomban semmi mohóság, amin bárki felháborodna, de, ami látszott, mert nem tudtam róla, hogy van, ez a furcsaság, fardaság bennem, amit a gyerekeim nehezményeztek a pillantásomban. Az a tolakodás, az a mohóság volt, amit egyszer Anyukám nagy vehemenciával a szememre vetett, mikor mosakodott, s nem tudta magát elfedni, nagy hirtelenjében, mert oda kellett magához hívjon, hogy megkérjen, menjek és nyissam én ki a kiskaput, mert borért jöttek, tél volt, karácsony előtt, s én meg a tinédzser csak ott álltam s tolakodó pillantásomat nem tudtam elég gyorsan elkapni, túl sokáig, mintegy legeltettem rajta a szemem, most már tudom, akkor még ártatlanul. Gondolni sem mertem semmire.

Úgy élek, ahogy a verseimet írom.
Önkényesen. Ártatlanul.

Mert más a lányokat szeretni, s érezni a gondolatot, hogy kinyalnám nekik a csillogó nektáros kelyhüket, s más dolog, meg is tenni.

Úgy élek, ahogy a verseimet írom.
Önkényesen.

Hogy milyen helyes fiú ez a Sz. M. a pofavizitben.
De ez kevés ahhoz, hogy írás helyett, a verseit olvassam.
Azokat, amikre már nem is emlékszik. Tudom, mert én sem emlékszem, a legtöbb magaméra.
S nyilván már felelősséget sem vállalna értük, ha versben adott szaván fognánk.

Úgy élek, ahogy a verseimet írom.
Önkényesen.

Lehet, hogy versben nem szeretem a konzervet, csak amit frissen, magam kotyvasztok, azt szeretem fogyasztani, s ajánlani másoknak.
Minden versnek van egy szavatossági ideje, amíg a költője felelősséget vállal értük.
De, ha már nem él, nem tud, és nincs is igaza, mert csak annak lehet igaza, aki él, és megél belőle, mert van a versére kereslet, legtöbb jó a legtöbb dinamikán.

Úgy élek, ahogy a verseimet írom.
Önkényesen, s bután.

Először más nőkön keresztül tanulom meg szeretni magamat. Azt hiszem ez egy jó ötlet, hiszen én is, egy más nő vagyok.

Kvázi, egy kvázinő, mondhatjuk alternatívának.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Szerteszét Antológia (Budapest, 2020/6)
Kiadó: KJE
Feltöltés ideje: 2023-02-22 07:33:52
Utolsó módosítás ideje: 2023-02-22 07:42:22