Hajnal

Ájult álomból kusza ködlő elme ha megtér,
tisztánlátásnak leli tisztását fele útján.
Nem fed szép én-maskara sem még, puszta tükörkép
minden, színről színre tekinted léted alakját.
Az láthat még így, aki bölcsként megszabadult rég,
és nem más már mint az Egy, mert mindent, ami foszlány,
múló és hitvány, elemésztett csendje tüzénél.
Minden sejted megremeg, úgy átjár a valóság.
Érzed mélyen, mint atomok nyers ősi zenéjét.
Kép nem rejtett még örök érvényt ennyire tisztán.
Ébrenlétből nálam is így lett lelki jelenlét,
véletlen pontján az időnek-térnek, a sétám
szemlélődésnek vezetett kútmély meredélyén.
Elnéztem, hogy tölgy levelét szél kergeti útján,
és megmeredtem…

Varázsütésre volt kegyelmem észrevennem,
a lét csodája benne minden észleletben,
a lét csodája benne minden észleletben.
Ahogy tudó a tudhatót magába issza,
a leghatalmasabb titoknak ott a nyitja.
Figyelj, a láthatót szemed ha látva látja,
kicsillan onnan, életünk anyagba zárva
hogyan van. Ezt meséli hegyfok és a lanka,
sok illat, íz, zaj és megannyi forma mondja.
Ahol megismerés felizzik egy tudatban,
a sár a fénnyel olvad egybe vélt alakban.
Megláthatod mi lángol ősi mély-magadban:
a lelkedet, amely nem él a sors igában.
A fátylaid ha mindez egyszer átragyogta,
nyugodni nem hagy élvezetben és vagyonban.
Keresni kell, akár elesve-kelve újra,
a létcsodát, az észleletbe ágyazottat,
örök valód, a létcsodába zárt tanúdat.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2023-05-17 09:22:47
Utolsó módosítás ideje: 2023-05-17 09:22:47