Kócos birodalom


Bolond világ, őrületedtől futok a kiserdőhöz a
tóhoz, vagy csak úgy sétálok meleg pocsolyában, mezítláb, és
gyökerek fölött táncolok magas sarokban és rövid szoknyában,
tanulom a lépéseket, mint a gyermek.
Isten itt a télről maradt ebrózsa fekete ráncában,
fűnek kalászában, eső előtt hangyák vonulásában,
bennem, megtanultam azt, hogy NE FÉLJ.

„Fa… Ő figyel… Te nézel rá, ő meghallgat téged.
Amíg te aluszol, álmodsz valamit. Fa is, fű is álmod…”

Zöld fényekben fekszem, árpa ringásában enyém a világ, félóra a boldogság
Megcsalom a vizeket, elfordulok hullámaiktól.
Sárga virág akarok lenni fal tövében,
száram molyhos, virágfejem kicsi,
termésem egymagvú kaszat.

A Vén, a Tölgy nem szereti rosszkedvemet, most ne lépj közelembe!
Ha nyugodt vagy, hívlak, ha beteg, akkor ölelj, kapsz tőlem nyugovást.
A legnagyobb bölcs kitartó és makacs, évek óta ismerem.
A nő a magányos cédrust keresi, undorodva néz körül.
Nincsenek cédrusok a napúton, menj, Csontváry vásznán megtalálod.
Halkan mondom, és törik bennem valami – azt mondták itt a cédrus meg a…
nem érti, hogy ez nem fű, nem fa és nem víz, sem felhő. Nem érted?
Én vagyok itt, ez otthonom, talán a Rácsodálkozó küldte ide.
A nagy Rácsodálkozó.


Elvitte a víz a mólót, azt hittem, felépítik a stéget,
de a horgászok babonásak, a férfi mély depresszióban, belesétált a vízbe – mosolyogva –,
a móló sincs köztük már, hagyták halni azt is.
Meséket hallgatok, és Jenő gesztikulál, ahogy fehér haja lobog, és karjaival kaszál.
Bírlak öreg…
Sajnálom azt az embert, aki a szépséget nem látja, az a szegény, a
kódisnál szegényebb. Ismerem ezeket süketek.
Kell ennél a tónál szebb? Na, ugye, hogy nem kell!
A felhőket sem ismerik?

A kicsi almafát hód rágja, mégis terem, dacolva az elmúlással.
A rezgőnyár is emlékszik másnap a szél zúgására.
Madarak vagyunk, lelkem, nádirigók, poszáták,
kócsagok, fecske röpték, és ha akarod, sasmadár.
Por a lábon, hársakon virág, mindig sárga virág.
Fák törzsén kúszó méregzöld borostyán.
A nádas, az én nádasom, él lélegzik,
annyit súg, ismerj meg minket,
messzire kúszunk, tavat tisztítunk,
a szürkésbarna bugáinkat nyáron adjuk, selyemszőrű lila
kalászkáink alatt sárga virág.
Meghajlunk, de el nem törünk, ezt mondjuk az embereknek.
Közmondás:
Flectimur non frangimur!

Hazafelé menet kócoskában bukik a Nap.
Szelek hajlította ferde fácska, de a Nap benne szentül el.
Itt érzem Weöres szavait: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra
Nincs csattanó, a természet nem tűri.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2023-07-03 14:41:23
Utolsó módosítás ideje: 2023-07-03 14:56:09