Tulip


„Öröklött kis házban lakik,
nem ismeritek, a neve Tulip.”

Ezt a két sort dünnyögte egész álló nap. Saját dallammal, önmagáról, elégedetten.

Tett-vett, ahogy kell. Nem zavarta az egyedüllét. Akkor is egyedül kellett megvívnia minden harcát, ha sokan voltak körülötte.

Az öröklött kis ház megsüllyedt, mert nem volt alapozása. Az egyik ablakot újságpapír fedte: a Kisalföld elsárgult régi számát zizegtette a szél, olyasféle hangot keltve, amilyet a kukoricalevelek szoktak vihar előtt. Vihar pedig bármikor közeledhetett, még az olyan jámbor lélek életében is, mint Tulip.

A temetőutat nem aszfaltozták le, az elöljáróság azt gondolhatta, hogy arrafelé a közlekedés már csak egyirányú. Tulippal nem számoltak, aki minden nap arra jár haza. Ingázik az inneni és a túli világ közt, mivel a kettő határán lakik.

A poros levegő csalóka délibábot, tünde távlatokat vetít mindenfelé. A csapkodó eső híg iszapot kavar. A sárrög embernyivé, az ember templomnyivá magasodik. Ég és föld rétegei eltolódnak, kinyílnak, mint vén láda fedele, vagy oldalt fordulnak, tótágast állnak.

Tulip nem szívlelte ezt az időt. Alig várta, hogy hazaérjen a rengeteg tejeskukoricával, amit még ma este megfőzne. Dinnyét már nem tudott szakítani, mert jött a vihar.

Az ura persze még mindig sehol. Egyenesen is hosszú az út, nemhogy kacskaringózva.

Tulip már kapta is elő a talicskát, kibélelte régi lópokróccal, és zokszó nélkül indult vissza élete párjáért.

Nyugalmat erőltetett magára, azzal takargatta belső bizonytalanságát. Még az is felötlött benne, hogy őt is megrészegítette valami, holott nem ivott alkoholt soha.

Az eső zuhogott könyörtelenül. Értem nem kár – gondolta megszikkadt lélekkel. – De ha ez a kocsmalaki ilyen-meg-amolyan egy pocsolya vizét issza… Megesett már nem egyszer, hogy arccal beleplaccsant a gödörbe, s aztán, ocsúdván, élvezettel lefetyelte a szennyes vizet. A kölykök meg mobilon felvették és rondán röhögtek. Nem bocsátaná meg magának, ha most is… de hát, jajistenem, hol keresse?

Nem találta sehol.

Kerengett körbe a talicskával, esőtől csapzottan.

A Rába mindig megduzzad ilyenkor. Jaj, ha abba szédítette a rossz bor.

Már évekkel ezelőtt belefásult a sorsába Tulip. Nem érdekelte semmi, legfőképp az nem, hogy nőnek teremtette az Isten. Pedig gyönyörű asszony volt. Az anyja hívta Tulipánnak, így ragadt rá a Tulip név. Fehér bőrét egyetlen ránc sem csúfította. Sötétszőke haja lobogott, mint filmsztároké az utolsó jelenetben.

De most nem volt sehol az ura, az egész faluban nem látta senki. Kereste kétségbeesetten.  Zavarodottan kerengélt a zörgő talicskával végig az utcákon.

– Nincs meg az emberem, hát nem értitek?

Itt ez a puccos dáma, ez a pletykafészek. Átmegyek a másik oldalra – gondolja Tulip.

Már késő, az asszony integet neki.
– A férjét keresi? – kérdezte, és megvető tekintettel nézte a mészpöttyös talicskát. – Menjen haza, ne keresse sem a kocsmában, sem az utcán. Egy másik asszony a szeretője. Tessék, kimondtam. Ne csukja be a szemét! Nyissa ki végre, mindenki tudja, magát meg sajnálják.

Nem igaz, nem igaz, nem igaz – mormolta magában Tulip, de valahol mégis tudta, hogy igaz.

– Ugyan ki volna? – vetette oda a nő felé, mire megkapta azt is, hogy nem újkeletű a dolog. Mindent megtudott, egy perc alatt. A puccos vigasztalni akarta, de Tulip lerázta magáról a kezét. Merev léptekkel ment hazafelé.

A talicskát oldalára döntve otthagyta az út közepén. Nem sírt, csak gyalogolt, rakta egymás után a lábait. Érezte, hogy láza van, hogy hallucinál, hogy az idegei most becsapják. Mintha egy sosem látott tájon át menetelne. Homorú tükrök inognak jobbról is, balról is. Azokon juhnyájak járnak ki és be, feltűnve és eltünedezve, láthatatlan juhászok kurjongatásától vezérelve. Pásztori képek egy rég elfeledett, történelem előtti világból, amely ma is él, párhuzamosan azzal, amit örököltünk. Szárnyas hangyák ezüst csapata villan fel és gyúl lángra a verőfényben. Lovak patkója dobog úgy ennek az elveszett világnak a megszáradt iszapján, mint szívverés. Az ember agya elbódult a csalóka párák, foszladozó szivárványok e világában.

Tulip az ösztöneitől hajtva visszament a dinnyékhez, kettőt letépett hirtelen, mint aki fél, hogy rajtakapják. A zöldellő töltések kanyarulatát követve hazaérkezett a régi házhoz.

A kukoricák a kredencen voltak még.

Vizesen, ahogy volt, nekiállt és megette a két dinnyét. Kiment, letolta nadrágját, leguggolt az udvaron. Fehér combját a telihold világította meg. A vizelet bő sugárban ömlött a dús gyapja közti nyílásból.

Keze a dinnyelétől volt ragacsos. Arcán meg a könnyei, mint egy szürrealista festményen, megálltak, útjaik összegabalyodtak. Tíz évet kipisilt magából, tíz évet méregtelenített.

Mintha álmodnék – motyogta.

Bement, lezuhanyozott, felöltözött. Bepakolt a kis vászonbőröndbe, épp csak annyit, amennyire szüksége lehet.

Itt kell hagyjalak egyedül – motyogta. – Rám már nincs szükséged.

Kifordult a kapun, el az öröklött, alap nélküli háztól, el örökre, el innen végleg.

A szeretet mindennek az alapja – gondolta.

A tejes kukoricákat a kredencen hagyta az urának.

Gyalogolt a Hold felé, kezében az ócska bőrönddel.

„Öröklött világban lakik,
nem ismeritek, a neve Tulip.” – énekelte.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Krisztina, hol a te utad?Feltöltés ideje: 2025-09-30 20:13:12
Utolsó módosítás ideje: 2025-09-30 20:33:57