Álmodom

Álmodom…
… Megyek az úton, mert menni kell. Száműzöttek terhével szívemben, szinte vonszolom a testem. Holló kering a szürkülő égen, hangja üvegszilánkként belém vág.
Kiszakadt lelkemből a reménydarabok, mint apró csillagok hevernek a gond rögei között s fényük ellobbanó gyertyaként füstölögve ködöt képeznek. Ködöt, melyben elveszek lassan, már önmagam számára is, és már nincs erőm kiáltani, hisz minden erőm nálad maradt, még mielőtt elindultam ezen az úton. Magányfák tornyosulnak fölém, nagy fájdalom töviseket növesztve. Beléjük akadva, vergődve fájok, mint emlékeid örvénylő képeitől. De már itt vagyok, nyílik a kapu, még visszanézek, de akkor búcsúszavad betaszít, visszhangja szívem falába ütközve kong, mint a végzet harangja.
Az udvaron tűz ég, lángja óriás. Hív, szólít engem, és Én lépkedem egyre közelebb. Lábam alatt szikrák szállnak az égre, és lángra kap testem. Égek, égek végre! Az arcodat a szerelem egy felhőre vetíti, még mielőtt végleg behunyom szemem, rád nézek és fájsz, a tűzet már észre sem veszem…
Hamuval borított arcomról könny indul el, de már nem ér le ajkam sarkához, halálsikolyommal együtt velem hal.

Felriadva álmomból, ziháló lélegzetem zakatolva tépi a csendet.
Könnyeim törlöm, s álmomba vágyom, égni a pokol tüzén.
Mert ott is jobb, mint itt, egyedül, nélküled!                                                  

2005.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2025-09-30 20:59:29
Utolsó módosítás ideje: 2025-09-30 20:59:29