A féleszű csődör, meg a falu
Egyszer régen volt a faluban egy féldüddő ember. Inge zászlóként lobogott utána, amikor a falu kicsi házai között járt, vállán az elmaradhatatlan kapával. A parasztok gyakran felfogadták cukorrépát vagy kukoricát kapálni.
De volt egy kis baj: állandóan kanos volt, és faluhelyen mi maradhat titokban? Persze, minden asszony fülében ott zsongott a bogár. Hamar rájöttek, hogy amikor a férfiak elmennek a vasúthoz talpfát csiszolni, a kukoricásban lehet etetni az éhes bulákat. Állva vagy fekve kettyinteni ezzel a fáradhatatlan kujonnal.
A baj ott kezdődött, ha valaki váratlanul arra evett, ahol éppen zajlott a mifene. Ez az istennek se akart leszállni a fehérnépről, sőt átkozódni kezdett:
– Hogy húznám már ki a jót a valagadból, meg a málnásból, amikor olyan jó nekem is, mint neked!
Legtöbbször mégis kirántotta a vendégoldalt a nedves muffból, rántott rajta még kettőt, és gúnyosan a némber szeme közé spriccelte az aznapi termést. Nem volt már olyan pina a faluban, ahová Karcsi ne köszönt volna.
Telt, múlt az idő, míg emberünk megismerkedett a falusi búcsúban egy szűzlánnyal. Emberünk vett neki a bábosnál egy mézeskalács-szívet, meg egy másik kalácsot is, amin ez állt: „Hideg málé, túró van, nem bírunk a fúróval!” A szűz keserves rívásba fogott, pedig örökké viszketett neki.
– Ne itasd már az egereket! – mondogatta Karcsi, próbálkozott mindennel, de a szűz csak rítt.
– Minden férfinak az kell! – tanácsolta az asszonynép. – Aztán majd jól megtömi, mint a libát. Egy cseppet se hagyj benne!
Karcsi számára a biztos kúrelást a nagypofájú Mari jelentette. Soha nem ért rosszkor, mindig akadt jó alkalom. Még megtoldotta egy deci pálinkával, amit cseresznyéből főztek 60 fokosra. Maris hőbörgött, mert délutánra az árokban döglött a szerencsétlen, ette a füvet, ő meg talicskába vonszolta.
– Szarnál sünt! – ordította Maris két nyögés között. – Éjjel megint bűzlesz majd, és fingasz orba-szájba!
Szépen pocakosodott Maris, mindenki láthatta, persze tudták is, hogy nem az ura fullánkjától kerekedik, hanem Karcsi dákójától. Karcsi énekelve járta a falut: „Aggyá nékem páinkát! Ne bánd Maris, ha a pajti ugat, a tüzes punádhoz vezesd a farkamat!”
– Elmész ám a jó büdös francba – sziszegte Maris. – Fölcsináltál barom!
– Ami azt illeti, fájintos lesz a gyerek. Az urad örülhet, mert végre pulya került a házhoz! – kuncogott Karcsi. – Hol van most az urad? Hát gyakni ment az én kurvámmal!
– És a gyerek?
– Faragok neki tulipántos bölcsőt, aztán megnyugosztok. Lesz kis házunk, pajtaszéna, és csinálja, amikor én akarom. Vérbő asszonnyá teszem! Ring annak a fara, ahogy köll, te már úgyis 40 éves vénasszony leszel!
Amikor Maris ura hazajött, a menyecskéhez sietett, kikapta a véres pólyát zöld levél darabkákkal, és így ordított:
– Itt van-e, büdös cafrangos, céda! – majd beledobta a lekvárba a bizonyítékot.
Telt múlt az idő, a poros falucskában minden leány, asszony előbb-utóbb kigömbölyödött, és világra hozták a pulyákat.
– Én biza, az árokparton szültem – dicsekedett hosszúlábú Rozi – Aratáskor, egy marék szalmán.
– Az enyim meg ágyban, – mondta egy másik. – Jön, jön, ordibáltam, de a külek csak nem akart kijönni.
Nincs az a jó, ami egyszer meg nem szakadna! A féldüddő megelégelte a falu összes asszonyát és gyerekét, és eltűnt a nagy lankadt farkával a retkes gatyájában. Senki sem tudja miért. Így aztán, ha az asszonyok pecke viszket, befogják az urukat, néha a szomszédot, meg jó ismerőst is. A falu erről híres: a sok éhes pináról és a méretes karókrul. Tudja minden fehérnép, hogy ott csak le kell gurulni a Somló hegyről, máris karóba van húzva az asszony.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2025-10-15 14:40:40
Utolsó módosítás ideje: 2025-10-15 15:02:46
