Az volt a jó, amikor apám nem jött haza. Anyám olyankor felszabadult volt: mosolygott, nevetett, mesélt. Nem igazi meséket, hanem történeteket a nagymamáról, a kiskutyájáról, a búcsúkról. Csak róla nem beszélt soha – mintha apám nem is létezett volna.

De amikor hazajött, minden megváltozott. A konyhában dülöngélt, ordított, részeg volt. A tányér zsíros, a szék koszos, az étel rossz – mindig talált indokot, hogy dühönghessen. Anyám némán állt, a földet nézte, nem mert mozdulni. Én sem. Elbújtam a szekrénybe, az ágyneműtartóba, az asztal alá. Ökölbe szorítottam a kezem, míg a körmöm felsértette a bőröm. Imádkoztam, hogy bárcsak meghalna. Sírtam volna, de nem mertem. „Egy férfi nem sír” – ezt tanította nekem korán.

Az ordibálás után jöttek a pofonok, az ütések. Anyám némán tűrte, volt valami dac benne.

Apám szeme vörös volt és táskás, halántékán kidagadtak az erek. Borostás arca kocsmaszagot árasztott, ruhája gyűrött volt és koszos. A bakancsa repedezett, ormótlan, mintha maga az ördög patája lenne. És az is volt: maga az ördög.