A vonat késve érkezett a ködbe burkolózó hegyi állomásra, ahol a peronon csak egyetlen lámpa pislákolt. Ágnes már az első pillanatban érezte, hogy valami nincs rendben: a csend túl mély volt, mintha nem csupán a hangokat, hanem a gondolatokat is elnyelte volna.

A faluba vezető út keskeny és elhagyatott volt. A házak ablakaiban nem égett fény, mégis úgy tűnt, mintha függönyök mögül figyelnék. A tér végén állt a kastély — magas, fekete tornyai belevesztek az éjszakába. Ide hívták. Egy levéllel, amelyen nem szerepelt feladó, csak egy név: az övé.

A kapu nyikordulva engedett. A kert elvadult volt, indák tekeredtek a szobrokra, mintha vissza akarnák húzni őket a földbe. Amikor Ágnes belépett az előcsarnokba, az ajtó mögötte lassan becsukódott.

A levegő poros volt, mégis furcsán meleg. A falakon régi portrék sorakoztak — generációk néztek vissza rá, de mindegyik tekintetben volt valami közös: egy halvány, megmagyarázhatatlan szomorúság. Az egyik kép előtt megállt. A nő rajta kísértetiesen hasonlított rá.

Egy halk hang szólalt meg mögötte:

– Végre hazajöttél.

Ágnes megfordult, de senkit sem látott. A hang azonban folytatta, mintha a falakból szivárogna:

– Sokáig tartott, míg visszataláltál hozzánk.

A folyosó végén egy ajtó résnyire nyílt. Nem akarta követni, mégis lépett. A padló recsegett, mintha tiltakozna. A szobában egy hosszú asztal állt, rajta vastag porréteggel — kivéve egy helyet, ahol a por érintetlen volt, mintha valaki nemrég ült volna ott.

Az asztalon egy könyv feküdt. Amikor Ágnes kinyitotta, saját kézírását látta benne. Dátumok, amelyek még nem történtek meg. Események, amelyeket nem élt át — de mégis ismerősnek tűntek.

Egy bejegyzésnél megdermedt:

„Ma megérkeztem. A kastély nem enged el.”

A lámpák hirtelen kialudtak. A sötét sűrű volt, szinte tapintható. A hang újra megszólalt, most már közelebb:

– Te írtad. Mindig is te írtad.

A falak lassan mozogni kezdtek, mintha lélegeznének. A portrék szemei követték minden mozdulatát. Ágnes hátrálni próbált, de az ajtó eltűnt mögötte. Csak a könyv maradt, halványan derengve.

A következő oldal magától lapozódott fel.

„Holnap már nem akarok elmenni.”

Ágnes remegő kézzel csukta be a könyvet, de a szavak mintha beleégtek volna a gondolataiba. Ekkor megértette: nem meghívták ide. Visszahívták.

A sötétben alakok rajzolódtak ki — a portrékból ismert arcok, most élőn, de torzan. Mind közelebb léptek.

A hang utoljára szólt:

– A történet nem ér véget. Csak újra kezdődik.

Másnap reggel a falu lakói látták, hogy a kastély egyik ablakában fény gyúlt. A poros üvegen át egy nő alakja rajzolódott ki, aki mozdulatlanul állt, mintha várna.

És az asztalon egy új bejegyzés jelent meg a könyvben.