A felnőtt fiunkról

Mint két ázott
veréb egy ágon,
az ágyon...
ketten...
ülve, csendben
hajtogatjuk - mint a plédet -
önmagunknak, hogy
ez így jó, én neveltem.
Visszatérő, messzejáró,
velünk mindig szembeszálló,
saját útját nem találó
az érték...rendben(?)

Tűz perzselte
ház falában
nevünk,
mint a mestergerendában
a bélyeg,
ott áll vésve
lelke mélye
legrejtetteb fényzugában:
szeretünk.

Ifjú, büszke,
nem mutatja,
lelke szürke
árnyalatba
mikor borul.

De én, éber
szülő, kényszer
szülte életégető,
konokul
lesem szárnya
rezdülését,
s várom
mikor repül.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2026-10-01 14:23:04
Utolsó módosítás ideje: 2026-10-01 14:23:04