Kiszakadva a szülõföldbõl

eszmezivataros ragadozó idõkben ázva
szétszóródott számos embered
odahagyta minden jószágát
pihegõ fészkét
s most úgy tesz mint aki nem érti
miért hogy ajka olykor megremeg
vetett mag
kifagytam földedbõl én is
megrészegülve a szabadság ózonjától
vakmerõn világgá indultam
fétis is volt nálam
mégis csak Biharkeresztes utánig jutottam

mint vad szélroham gyûri le a fenséges fákat
völgyet vágva az erdõ zöldjébe
elporoztak fölöttem is
a patáslábú évek
roncsolódtak a hétpróbás kötések
oltottam magamban a kékes planétákat
kitisztultam de meg is fáradtam
maraszt az ágy az olvasás a filléres luxus
így nyár derekán élet derekán
mégis naponta ellobbannak szemem elõtt
a valahai érzések a tüneményes tájak az izgató illatok
a lakó helyek és a kócos indulatok
csutakolom egyre kölyökkorom csodáit
a sárkányeregetõs nagy zsivajgásokat
a spriccelõ ugrándozásokat
az idõt amikor még mosolyok
magzatvizében játszottam önfeledten
fogózik belém minden ifjúkori képem és képzetem
motozok közöttük
mártózóm gondolataimba
s kérdem magamtól: mi ez a szokatlan izzás
reszketeg zajlás
mire való álmaim áldozati füstje

nincs számomra becsesebb helye a világnak
olyan szeplõtelen vagy olyan édes
ha áthat a honvágy árama
megtérek hozzád mindennap
borvizek vonagló vadvidéke
morzsolom magányom rózsafüzérét
fatornyos falvaidat fodros folyóidat
tavak engedetlen tükrében tajtékzó ég
sárba sápadt utakon sikló tehéncsordák
ingó-ringó szûz rengetegek
hágatlan kõsziklák  s a hegyek mindahány
ti vagytok az én mákonyom
gondotokat viselem
hordom mint váltatlan inget
a balgatag bevallhatatlan reményt

röptetem híreidet
rezge rejtjeleidet
havasok fenséges hazája
vakrepüléseim világfája
örökebb vagy minden rõt örömnél
a fenti és lenti õröknél
menekedem hozzád ûzettetéseimben
tudom volt elszármazott
aki lepallta magáról nyeglén
anyanyelvét hitét s minden elvét
de bennem idõnként rezeg
mint becsapódó penge
a felismerés
igazán az szabad csak
ki kötöttségekbe burkolózik önként

vajúdik az elfajult század
mardosó fölénnyel
sunynak a tehetõsek
a história sorsosa
az egyén olyan esetlen esendõ semmi
járja kiparcellázott léte bûvköreit
mit sem tud és mit sem tehet
mindenség martaléka
próbál embernek lenni
bölénycsordaként zúdul a burján
elalél a folyók gyors folyása
lappangó állott víz lesz úrrá
a csökkent értékû partokon
kiloccsan a természet agyveleje
dúl a lovasszobrok és templomtornyok buja
hadüzenet nélküli háborúja
sompolyognak mindenünnen
a vakszerencse forgandó kalózai
ígyen elég volt állni
veszteg
várni mikor vet szakát
a történelem kereke
légyen hozzáállásunk eztán prózai

figyeljünk fegyelmezetten
minden jelre
mit küld felénk az ûrben száguldó pernye
s esengjünk földiekhez és égiekhez azért
hogy adassék is ne csak elvetessék
hogy legyünk vidámsággal viselõsek
nemcsak megviseltek
hogy tóban feredhessünk nem tócsában
s forrásszemet lássunk farkasszem helyett
hogy váltsa a múláskedvet az életerõ
hogy cserélje a sorsunkkal csencselõket
sokmillió élõ vészcsengõ

megalvadt rög sóhajunk
a világ véráramlásában
varasodnak bõrünkön a horzsok
kicsinyke Erdélyország
engedelmes szívvel eléd letérdelünk
mi székelyvérûek maroknyi por-zsák
és mormoljuk e bírhatatlan sorsot
míg kisuhog testünkbõl a lélek és haza
s bételik fölöttünk
az ige és iga


(1993)





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Átalvetõ, 2004/dec.