József Attilának

Te makacs, nyakas, konok, beképzelt,
Örök telhetetlen, szerelemre éhes,
Magányos harcosa voltál a szónak,
Eretnek gondolatok alkotója,
Barátok nélküli mindenki barátja,
Ki adni nem akart
És nem érdekelte hála,
Ki úgy szállt alá poklok mélyire,
Hogy vele volt az ég minden hite,
Kiből a szavak vad indulattal,
Mint sebből húsa, vérben szakadtak.

Te szürkék közt színes szivárvány,
Ki fent az égen, magányos árván
Tündökölsz, tudva, hogy csodálnak,
Kik lesunyt fővel, földre nézve járnak,
És isten-fényedtől rettegve félnek,
Mert ők homályban, sötétben élnek,
Tűrted, hogy átkozva megvessenek,
Hisz holt lelkek csak - nem elevenek,
Kik fáklyaként égni sohasem tudva,
Péterfillérükért földig hajolnak.

Rossz frázisok közt, üres szólamokban,
Éles fegyver minden értelmes mondat!
Kínban, görcsben kántáló dalnokok
Marakodnak uraktól lökött koncokon
És féltékenyen mindenkit gyaláznak,
Kiben igazi tűz ég és nem alázat
Hajlítja derekát, vezeti tollát,
Kinek nem epe böfög föl a torkán
Hanem szépség, a szó tiszta varázsa,
Az emberi lét örök hozsannája.

Így lettél Te irigyelt - megvetett,
Örökön magányos, örökké sértett,
Szakadt gúnyájú, éhező koldusa,
Minden szeretetnek, minden szépnek,
S kiben lassan, ahogy teltek az évek,
Gyűlt a harag, a pusztító méreg:
Hiábavalósága pusztában a szónak,
Szivárványos színek a szépre vakoknak,
Melyben elpusztulsz, mint sziklán a magok,
Mint tested, mikor sínekre hanyatlot.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.