Apámhoz, betegágyán
A beteg magánya maga a bánat,
az érkező gyermek maga a fény,
az ápát féltő árnyak
szétesnek a fájdalom éjjelén.
Hittem benned te kép,
nekem való voltál, szép és igaz,
már lemondtam rólad végképp
és hiszem, hogy te vagy az,
ki megölelt, ha sírtam,
ki rámszólt, ha rossz voltam,
ki tüzelt, ha megfáradtam,
ki féltett bátorságomban.
Én érzem a veszélyt, te tudod,
én féltem a jövőt, te ismered.
apám vagy még talán órákig,
s maradok örökké gyermeked.
Utat mutattál, s megadtad,
hogy lehessen utam,
életem vigyáztad,
s kisérted boldogan.
Tudom, el kell menned,
de szívemben él a láz,
amit néha tán sejtettél,
de soha már nem találsz.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
