Álmodó

Nem vagyok soha jobban
Málik Roland,
mint ha valamin ámulok.
Amit ilyenkor látok,
valami mélységesen mély
titoknak a ruhája.
A szív megszűnik szaladni,
a fül nem akar hallani,
nem kell szagolni az orrnak,
alszik a nyelv,
és a tapintás csak nyűg volna.
És a szem sem szem már,
csak két tetszhalott ablak,
hogy lássam, aminek
gyerekkorban sem tudtam a nevét.

Emlékszem,
vendégség udvarán,
repkényes házsarkon láttam
először meglibbenni:
"Most olyan mintha álmodnék."
"Jó, Álmodó,
akkor te vagy a hunyó" -
mondták, és úgy volt.
Mintha üdvözülnék,
vagy legalábbis pisilnék:
összedűlhet a világ,
ott maradok állva.

Ámulatomhoz
semmilyen más ámulat
nem fogható.
Mennybolt,
amiből hullani kezd a hó,
utcalámpa derengi,
ködbe tévedt ló álmodja,
elömlik csend tája,
szemeim városi homálya,
életem álma,
Isten megsuhintott ruhája,
titokba szőtt ajándék:
ne járjak itt hiába.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.