A lépcsõn
(Ácsorgok a büfésorban.
De nem szendvicseket nézek,
hanem - éppen távozóban
nem sokkal előlem - Téged.)
Lépkedsz felfelé a lépcsőn,
körülötted sehol senki.
Most! Most kéne, míg nincs későn,
lopva Utánad sietni!
Járásod oly lágy és finom,
oly nagy gyönyörűség nekem:
mint ledermedt jégablakon,
bámulok ki két szememen.
Szöszke fejecskéd lehajtva:
csak nő alakod magánya.
Most! Most kéne karjaimba
zárnom, EGYETLEN Leányka!...
Sötét szemű nyaklánc, sötét
pulóver, fekete nadrág -
fehér falnál! Festők szemét,
ó, mennyire elragadnád!
Araszolok, párat lépve,
de szemem EGYFELÉ réved.
Most! Most kéne végre-végre
ajakon csókolnom Téged!
Elűzni a magányt Rólad
s rólam is, mosolyt csiholva
arcodra, mely úgy cirógat!
- S látomásként elloholva...
(S TE tűnsz ki a képből, orvul,
hogy, Festő, csak helyét nézhesd.
Kiállok a büfésorból.
Hiszen nem is vagyok éhes.)
2002. október 13.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
