Csak sablonosan: elveszve

És meredek a képernyőre üveges tekintettel,
Kisírt szemekkel.
Az élet viszontagságaival mit sem törődve,
Mint érzéketlen fadarab, ülök és hallgatok.
Nem hallom már más baját, a világ baját,
A lelkem fájdalmát.
Sírásba temetkezem újra,
S csak lesem, hogy számomra is akad e fény az alagút végén?
Ha ott nem, akkor hol, valaki elhozza majd a fényt?
Lesz egy angyal, aki fényt csempész az életembe,
Aki elhallgatatja a szavakat a fejembe?
Édes hangok szűrődnek át a fülemen, a zenén keresztül, mely, mint egy könnycsepp gyémántból öntve, aranyozza be a szívemet.
A zene megnyugtat, a zene él, a zene a minden.
Nyugtató szavakat susogók már magamnak is a dallamokon keresztül.
Légy hát büszke, emeld a fejed magasra és lépj túl mindenen………
Hagyd magad után az életet, lépj a fénybe és élj tovább boldogan, de sose gondold, hogy megfutamodtál, csak egy megoldást választottál!
Már nem hallok és nem látok többet semmit, csak a fény van a zene és én, valami nyugalmat sugárzó burokban, és íme, itt maradok én.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.