Kirakós

Szerettem hangodat, a halkan sóhajost,
s amit a Pavlik-kengyel nem orvosolt:
libikókás bicegésed, a móka-jusst -
fogaid szünetével felbontott mosolyt,
hajadat, mi kontyban gyérült törékenyen
és befűszerezte az asszonyi praxis,
a konyhai maszatokat kötényeden,
csontos bütykeidet, mérged, és még azt is,
mikor szomorú sórakomány elfolyik
szemedből szájadig, ha Sándor rádförmed;
ahogy nézted, repül a sárkány-deltoid
és gyerekkéztől nő fölébe erdőnek;
kabátodat, mi cukorkát zsebéből ont
és ujjába fogódzkodva sok autóváz
nem ijeszt a zebrán; ahogy Alain Delont
isteníted, de a filmjén elszunyókálsz;
ahogy kérleltél, egyek még egy kis epret,
kényeztetésedet; ahogy a sutyorgót,
amikor verset szavaltam, lepisszegted;
csended, ha hosszú tűid szorgalma horgolt;
ahogy mamával beszéltél (akkor még élt),
s dadogásod néhány korty sütőrumtól;
meleged, macskatested gömbölyűségét,
és túlzó megvetésed, hogyha nő lumpol;
csak belőled van, nem te, méricskéllek mennyi
vagy még, az emlék hogyan csúszik félre mind,
összeszámolom darabjaink, ők nem mi -
csupán felidézhetetlen kedélyeink.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.