Kezünktõl átizzadt kõ

Mennyi építő, ép, gondolat elvész,
melyet nem vetünk papírra;
Mind évezredek óta kering
világunk csatornáján.
Bennünk rejlik a tökéletesség,
s a tehetség segítség
az elnémult ajkaknak.
Megszólal létünkből a valós igazság,
mely minden napjainkban hazugság,
megfoghatatlan torz elképzelés,
s illúzió,
a mélyből feléledő suttogó talány.
Felébredünk a reggeli napfény sugarára,
tovább tapossuk üres, tartalmatlan életutunkat;
S ha valaki- felkiált -,
kitépi magát a súlyos köd láncaiból,
őrültnek nevezzük,
s megdobjuk kezünktől átizzadt kővel!
A fájdalom megöli,
- zakatol emberi agyunkban, az átok szülte felfogás -,
s hiszünk benne.
Miért ne hinnénk,
hisz elvesznénk itt az élet színfalai mögött,
megfojtana minden taps dallama,
ami köszönti: „őrültünk tökéletes létét „.
Csak egy darab,
egy foltos, elnyűtt húsban élünk,
ami diktálja az iramot,
s ha megállsz,
a rendszer minden tökéletlen,
elferdült szüleménye rád dől,
rád szakad.
Félsz ettől!
Félsz,
hisz célod még mindig tisztázatlan,
anyagtól mocskos, elsüllyedt jellem!
Hol a remény?
Kiben bízhatsz?
Ki az,
ki lelkedet,
s nyelvedet nem kívánja a meghalt szentek templomába,
ahol ezrek élete fekszik,
kiket elhallgatatott az anyag törvénye,
melyet az ember teremtett.
Testedből kihűlt minden érzelem,
mely átjárja végtagjaidat,
s mikor cselekedni már kész vagy,
kirántod magad ellen kardod,
s kapaszkodsz egy sötétlő hitben,
egy megszerkesztett, ferdült igében,
mely felemészti tiszta valód érintetlen részét.



Keseregsz,
s démonokat kergetsz,
mert őket vádolod abban,
hogy eljutottál egy választalan keserű jelenbe;
De bizakodsz,
hisz tudod,
a földi jövő csak neked kedvezhet.
S választod az anyagot,
mely lelkedet megfolytja,
nézd,
megfagy minden szikrányi reményed.
Majd elhalványul tested fénye,
s az öregség felfalja valóságod,
lelked végre szabad,
de még mindig az anyag rabságában él.
Sorba állsz egy újabb szerepért,
mely ismét kiszáradt és céltalan,
s te mégis jónak érzed,
téged csak ez éltet.
Hol van hát Isten?
- kérded majd,
mikor az idő kerekét már oly sokszor bejártad,
de a választ sosem várod meg, hogy rád találjon,
mert nincs szüksége az anyag bölcsőjében ringatott testednek.
A világ oly néma!
S ha pár sóhaj el is jut e kietlen csendben
füleid mély vermébe,
csak őrültet látsz kiáltani!
Megdobod kezedtől átizzott kővel,
s élvezed fájdalmának sikolyát,
mely maga ellen vall,
vagy tartson ki,
higgyen e tökéletes szikra fellobbanásában,
higgyen prófétai szavainak
végleg elnémítják!
Többet nem szólal meg,
még értelmetlen, céltalan mondatokat sem,
s ha netán papír rejtené kimondatlan gondolatait,
már rég a tűz emésztette volna el.
A hit emberei áldozták volna az „álistennek”
egy elképzelt anyagot megtestesítő úrnak.
Őrültek vagyunk vagy zsenik!
Kiéhezettek, árvák és eltévedt bolond rabszolgák,
akik nem akarnak szabadulni kegyetlen uruktól,
aki ostorral égeti bőrüket!
Mi ezt az urat szeretjük.
Az emberiség őt isteníti!
Némán élünk hallgatagon.
Hűvös leheletünk elfolytja
a felengedő hangfoszlányokat,
s felizzott korok hajnalán tüzet okádunk,
felperzseljük a sóhajok dallamát.


Némán élünk,
szavak nélkül.
Elhisszük,
hogy szabadságunkat csak így őrizzük meg,
pedig látjuk szemünkkel rabságunkat,
előle nem rejthetjük el.
Oh,
mily megtévesztő élet,
mindez rémisztő vétek.
Ki tanít meg beszélni emberiség?!?
Ki az,
ki megmer szólalni?!?
Szemük könnyel áztatott,
de nem értik miért,
lelkük üzent ilyenkor felém.
Feleletet várhatnám a végtelenségig,
hisz ajkukon a rendszer pecsétje nyugszik.
Hiszem,
mert hinnem kell,
hogy olykor betéved
egy-egy napsugár elbújtatott otthonodba.
Belép fénylő testével,
megtörve a tudatlanság nyugalmát,
meghozva a remény hangulatát.
De te védekezel,
még mindig falat építesz a napsugár nyomán.
Megijedsz,
e jelenség megfoghatatlan,
s emberi értelmeddel felfoghatatlan.
Kiűződ a fényt szobád faláról,
eltömöd útját...
Eltörlöd,
a lelkedhez vezető utat.
Hol vagytok hát égi lények?
Hol vagytok angyalok?
Az emberiség szívének mélyében még ott éltek,
ott ébredezik a remény,
melyben hisz lelkünk,
de testünk a semmiségbe dobna titeket,
ha elérhetné fényeteket!
Kiűz titeket mesés álmainkból,
s hitünk megcsal benneteket,
s ti mégis körülölelitek ezt az embertelen világot.
Hozzánk értek
Elhagyott testünket melegség járja át,
megtaláljuk igaz otthonunk nyugalmát,
megtalálhatjuk létünk kulcs szavát!








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.