A fejek kiöntése

A fej kiöntése

1.

Eszembe jut egy régi verssorom:
panaszra semmi ok.

Csak mosolygok rajta most,
és a bolt legolcsóbb ízű kávéját szürcsölöm.

2.

Egy alufóliával bebugyolált rezsóra súlyos fémvödröket teszünk.
Bennük sunyi, ragacsos viasz forr láthatatlanul.
A rezsó fekete korongján a korommá égett anyag  füstjében unatkozunk.
Odakint viharos erejű a szél, azt mondja a rádiónk, és valóban.
Az ablakok tehát becsukva.
Konténerbörtön.

Az ólomszürke füsttől, a forró felhőtől köhögünk.
Ketten vagyunk, hogy lássuk magunk.

A sztárok ajándékát, az ajándékok sztárját hallgatjuk.
Nincs más. Csak a hallgatás.
Beszél a semmiről, amit a fejében hall: egyszerűen kinyitja a száját
és kiömlik a fekete, ütött-kopott hangfalak rácsán
ez az évezredes recsegő űr. Istenek ásítása.
Beleremegünk.

Hátunkban szúró fájdalommal valami dél-amerikai híren mélázva
a térdünkön tartott gipsz-szarkofág felé görnyedünk,

a fejek kiöntése a legnehezebb, és a kezeké a legkönnyebb, egyben a legunalmasabb.

Aztán együtt érjük el a mélypontot.
Keserűen elröhögcsélünk magunkban magunkon.
Nyomorult, éppen összeomló életünk szilánkjain.

Még élvezzük is szinte már,
ahogy a konténer koszos padlójánál is mélyebbre csúszva
csak a négy órát várjuk, mintha az megválthatna minket.

3.

Ha eljön végre az ideje, Pisti átöltözik, és  beköszönünk a főnökeinknek.

Hárman vannak, egy család.
A műhely a mennyország –
a konténerhez képest, káprázatos világ.
Tündérekkel, dinoszauroszokkal,
megrendelőkkel, filmrendezőkkel,
rántott hússal, libacombbal.

A főszobrász fogínysorvadásos mosolyával
minket kiküld, ha tárgyal  nyílvánvalóan
zavarná őket a diplomám,
Pisti tehetsége,
meg persze az üzleti titkaik minket,
mikor megkapjuk az órabért.
(És néha majdnem mindet.)

4.

Hát egyszer azt látom, mikor a konténerkulcsot kérem el,
hogy épp egy hatalmas, ember nagyságú péniszen dolgoznak
ezek a komoly, kopasz, zsugori mesteremberek!

Azt a cirkuszt, azt a kuncogást, azt a pókerarcot!
Képzeld:

A pénisz alkatrészeit bánatos pofával, mégis serényen kasírozta az egyik,
a másik épp egy másfél mázsás disznófej nagyságú sikamlós herét pacsmagolta a kasírozáshoz szükséges rózsaszín löttyel,
a harmadik meg a makk bevágását csinosítgatta egy éles vésővel óvatosan
(látszott, hogy imádkozik, nehogy bármi szembe köpje).

Mosolyogva hajtottam be az ajtót.
(Panaszra semmi ok.)

Később, mikor meséltem Pistinek,
már a Limanov téren telitüdőnkből röhögtünk,
és közben tiszta szívünkből ragyogtunk,
emlékszem,
a félig lerombolt ház egyetlen még álló falával labdázó
mackónadrágos dagadt srácnak is köszöntünk,
aki bánatosan bámultt minket.
(Ez persze hazugság: sohasem tettünk ilyet,
akkor sem, csak röhögtünk rajta.)

Azután a hosszú Róna utcán
a szokásos kávénkat meginni
egy apró kis boltba battyogtunk,

hogy kezünkben a százforintos habos kávéval,
ruhámon a viasszal, szememen a félig átlátszó fáradtság-hártyával,
a jól bevált kukához érjünk, Pisti nyugodtan cigit sodorjon magának,

és a buszig sétálva kezünkben kávéval, cigarettával
beszélgessünk csendesen William Gibsonról
és Victor Pelevinről.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.