|
Mórotz Krisztina |
| Ha a pokol befagy, akkor is veled maradok.. |
|
Ne félj, megjönnek a múzsák,
amikor a cserepek esőtől vizesek,
járásuk lágy lesz, ringó szép dallam,
hófehér csípők vékonyak, ducik.
Itt lesznek nálad vagy voltak pocsolyák,
kikben könnyebbültél ébredés után.
Amelyik háttal, azt keresd -én vagyok-,
mert ő is keresi a szavait hozzád.
Az egyetlen a rozsdabarna, aki szeret-rubin,
alkonyórán kis kifli leszek, csapzott szeretés,
nem kímél a fény, körbejár arcodon. Szeretem.
Vedd le a szemüveged – nevető ráncokat rajzolok,
mesélj, gyengéden akarlak.
A lélek az igaz, tudtam, hogy legrosszabb,
amit mondhattam, mert félelmed vak dühbe csapott át.
Menj, menj már! – suttogod.
Asszonyod leszek, ha átlépem a küszöböd.
Öregembert szeretnél a bónáival?
Elszoktál (szemérmesen) a nőktől – üvöltötted,
Isten áldjon, volt elég nő.
"Elfekszem a fűben", megleszek a magas bokrok
rám borulnak, talán senki nem talál,
szavam döccen, gomboltam zöld ruhám.
Rózsák, csendek, forró hajnalok.
Kérdőjelként tekeredj körém.
|
|
