|
Ragadozó fény. Saját zöld nap ragyog
keresztanyám világa fölött
a nagyszobában.
Láttam már ilyet.
Vitorlát bontott és kihajózott
a szíve, permanens, masszív
hátszéllel hasít az emlékszilánkok
csillámló tengerén.
Már nem ő a kapitány.
Több, mint egy évig olvasott,
kirándulni járt más özvegyekkel,
tervezett klubéletet, fagyizást,
táncesteket talán, mígnem a mélyben
a tudat könyörtelen, okos hangyái
morzsáról morzsára összehordták
a felismerést, s fel is tapasztották
belülről tiszta homloklebenyére:
üres marad, üres, üres,
elhunyt férjének tányérja, széke.
Hetvenkét éves teste most
furcsa tűzlabdaként ide-oda pattog
a beesett hasú, visszeres falak között,
s közben szüntelen beszél.
Elvesztette a hangsúlyait,
a jellemző színeket,
minden mondat végéről a pontot.
Hallgatom, erőn felül is nyugodtan,
és mintha gyöngéden tapinthatnám
az agyát, úgy szólalok meg, úgy nézek
a nem tudni ki által rekvirált szemekbe,
úgy dicsérem meg élénk növényeit.
Még most is főz nekem.
Akár egy fürge kislány, maga alá húzza
szép, dagadt bokáit, s kecsesen igazít szoknyát,
mikor leül a fotelbe. Életében először
parodizálja a rokonokat, fölpattan, leül,
kiszámíthatatlan, elsöprő filippikákat
dörög felém, majd hozzám lép
és végigsimít aggódó arcomon.
Pontosan tudja,
mi történik vele.
|
