|
Kőmüves Klára |
| Óperencia |
|
Egyre csak nyúlik az este, talán az Isten húzza
szét, elpattan lassan a fény is az óra közepén.
Már semmitől se félek, tudod, csak pár dolog
nyomaszt, mintha nyújtanák a percet is, régen
láttalak. Hiány-küldött gondolatok sétálgatnak
bennem. Érted fájok, hogyha fájok, te vagy a
keresztem. Talán nem is érted, mit beszélek, s
hogy mért nem érted, az ma még titok, idegen
e nyelv az ajkadon, csak akkor érted majd, ha
rád is csókolom. Lefeküdtem, de mindhiába,
lusta testem sosem volt enyém, még az anyám
aggatta rám valamikor régen, valahol az élet
elején. Bezzeg a tudatom mennyivel másabb,
egy forintból csinál százat, álmokkal zsúfolja
tele a szobát, hidat épít a távolságon át. Tessék,
itt van, megérkezett; szeret mind, aki nem is
szeret, s az aprócska térben e tengernyi vágy –
kilöki lassan a ház négy falát. Otthonom mától
egy puha tenyér – kopogva járok macskakövén.
|
|
