|
Egykor útra keltem hatalmas briganti armadámmal,
Hogy felgyújtsam Tróját, s megszerezzem Helénát,
De a Tenger közepén mintha bilincsbe vertek volna,
Mert nem haladtunk, pedig még el se hagytuk Thérát.
A skorbuttól kihullott minden fogunk, mert már
Évek óta csak vesztegeltünk, ernyedten és puhán,
Szélcsend volt, az áramlatok kómában heverésztek,
S nem segített sem ima, szeszgőz, vitriol vagy urán.
Mert az éhes Tengeristen áldozatra vágyott, s ezért, hogy
Végre elengedjen; naponta vízbe dobtunk egy répát, rókát;
Majd disznót, galambot, bocit, birkát, kövér Jónást;
S végül tegnap már csak egy utolsó avas nyalókát.
Mikor nem segített, megkérdeztem a Tengert, mit kíván,
S a szilaj szakállas azt mondta, csak a szép Iphigéniát,
Kit csak elhoztunk, hogy árbocok tövében táncoljon részegen,
Mégis úgy megszerettem, ahogy Ábrahám se az egyetlen fiát.
Összeszorult a szívem, de magamhoz hívtam, s míg
Ő részegen öklendezett, elmondtam, mennyire szeretem,
De ahhoz, hogy végre továbbmehessek, az egyetlen
Megoldás, ha most azonnal a tengerbe vetem.
Reszketett rongy életéért, de míg a papok bólogattak,
Szépen megkértem, hogy ne kapaszkodjon belém,
Én is sajnálom, de ez a sorsa, az istenek így akarták,
S ne szóljon bele, mert ez az én görög regém.
Ennek így kell lennie, hogy végül egy örvény nyeljen el;
Nem kellett volna, de megszerettelek; hiányozni fogsz Iphigénia,
És fáj, ha arra gondolok, hogyan fojt meg a kanos Tenger,
És ázott hulládhoz hogyan simul majd egy kéjenc szépia.
De ha tovább mehetünk, hogy elérjem Tróját, s ha majd
Újra büszkén dagadnak a mostani lankadt vitorlavásznak,
Talán mindenki elfelejti, hogy egykor voltál, haltál, s hogy
Csontjaid halak köpték vissza pár krétai halásznak.
|
