|
"Hekaté, aki a küszöbön állsz, nyisd meg az átjárót."
Egy szobrot nézek. Mozdulatlan, mégis hallom a dalát. Teste íveiben kecsesség, a nyugalom, a játék és a szeretkezés lüktetése. Az ének, egy gyermek bölcsője fölött született, a csend, a halál előtt a küszöbre telepedik.
A tó partján állok. A víz sötét, mély, felszínén ezernyi csillámlás. Egy kagylót tartok a kezemben, lassan engedem el, nézem, ahogy süllyed, ahogy én süllyedek magamba, ahogy öregszem. A buborékok köré gyűlnek, lassan emelkednek, mint az idő apró lélegzetei.
Fölöttem a Hold, mozdulatlan, mégis változó, mint Hekaté arca. A víz tükrében három alak áll: a gyermek, aki egykor én voltam, a nő, aki lettem, és az öregasszony, aki majd leszek. Mindhárom hang egyszerre szól bennem, mint egy bölcsődal, amit egyszerre álmodunk, amire vágyunk és emlékezünk.
A Hold fényében a szobor életre kel. Karjai lendülnek, szemhéja lecsukódik, arcán boldogság és fájdalom. Bennem énekel, bennem szeretkezik, bennem játszik a vízzel, mint gyerek a parton.
A tó fölött hirtelen csönd lesz. Hekaté árnya mozdul a Hold fényében, három arc váltja egymást, három hang egy dallá fonódik. Ő a kapu, az út, és a tükör, amelyben meglátom magam.
A kagyló végül eléri a mélyet. De a dal még visszhangzik – a gyermeké, aki álmodik, a nőé, aki vágyik, és az öregasszonyé, aki emlékezik.
A Hold fölém hajol, és én megborzongok, mint medúza a hóban.
Orphikus Himnusz Hekatéhoz (részlet)
Hekaté, éjszülte, kapuk őrzője, ki a küszöbön állsz, hol élő és holt találkozik. Te, ki a Hold karéjában jársz, vezesd át a lelkemet a sötéten, és őrizd meg a fényt bennem.
|
