|
Ha megérem az Alzheimert, remélem elmeséled majd,
milyen csodálatos voltam egykor.
Elbűvölő személyiségemmel zenészeket, sportolókat,
professzorokat szédítettem,
elhódítottam a barátnőim szerelmeit,
mátrixos mozgásommal mosolyt csaltam a
razziázó rendőrök arcára a kocsmák előtt.
Mondd el majd kérlek azt is,
hogy mindezek ellenére csak Te kellettél,
hogy kókuszdiót kaptál első karácsonyunkra ajándékul,
örökre rám emlékeztetendőn, meg apró fa- malacot
székely rovásírással a fenekére vésve, hogy
" Te vagy az életem étterme, re ronda, szőrös állat!",
és te vagy az egyetlen, akivel józanul is...,
kétszer is, ezerszer is..., mindig...
Meg hogy milyen brutálisan szép voltam az esküvőnkön,
hogy hogyan küldtem el a vőfélyt melegebb égtájakra,
amikor lelilikézett, hogy hogyan mosogattam
a nászéjszakánk helyett
száz ember után rendületlenül reggel nyolcig én,
a borsószem királykisasszony, boldogan.
És meséld el majd kérlek,
hogy hónapokig, évekig ünnepeltem
minden kedd és csütörtök
hajnal háromnegyed háromkor a lányok születését,
hogy éjszakákat virrasztottam át
Őszőkeségét és -Barnaságát csodálva.
S hogy egykor, az az üres kagylóhéj,
ami most vagyok, úgy nevetett a vicceiden,
mint senki más.
A terv!
A terv az volt, hogy együtt ülünk majd a
padon ősz öregen, és gúnyoljuk a népet mi, a
hülyeségben felsőbbrendűvé aggott nemesek,
s hogy mi leszünk a Muppet showból a két vitriolos vén,
akiket mégiscsak valahogy lehet szeretni.
Mert ugye lehetett?
És mutasd meg majd kérlek akkor, amikor
már nem leszek önmagam, a verseimet is.
Persze csak a jobbakat!
Mert emlékezni bár nem fogok rájuk, rád,
minden bizonnyal mosolyt csaltok majd
bamba ábrázatomra, és akkor majd talán
újra gyúl a fény tekintetemben, tekintetedben,
egy új kapocs, talmi kötődés a régi kedves
és az ismeretlen között,
mint elhagyott szerető és
becsapott barát nosztalgiájánál.
|
