|
Holló László emlékére
Ásít a reggel, ugyanúgy felkel ma is,
a Vízöntő havában világít, enyhe szélben,
gyufaskatulyányi hit moccan, élet-ingerré
sáncolva be magát tudatomba észrevétlen.
Lombhiányos tavasz zizeg kint, pedzi már,
készen áll arra, hogy felülírja paramétereit.
Ha akarod, benn is rajzolódnak évszakok,
a műteremben apró kisbogár százéves
kitinpáncélja olajos fényben feldobog.
Mi törünk, hajlunk, fekszünk kidöntve,
hajdani örökzöld tudattal vitézkedő
büszke fák. Átvillanunk korokon, évek
szeszélye roncsolja romlékony testünk.
Ősz jön, vadludak húznak el felettünk,
aztán térdünkig ér a sár, a tél,
ízületeinkig kopik a tavasz és a nyár.
Boldog a semmire kifeszített vászonkeret.
Alvadt vér pöttyözi, kialvatlan éjjelek -
mindenséganyaggá ébredő örökkévalóság
lüktet, mi meg csak törünk, csak hajlunk,
hamuszín csonttá fagyott élhetetlenek.
Ezért maradj! Értünk. Miattunk. Dolgod
van itt. Festetlen kanca üget a képbe,
napsugaras mezőt és zöldet álmodik.
Ecset vagy, a táj puha izomzat, élni akar,
mozdítsd feléje, Mester, erős kezed!
Haza csak ide térsz be; árnyas völgyek,
folyók profétája, fess bele bennünket
az időtlenségbe: tavalyi gerinceseket!
|
