|
Már este előkészülőben voltak,
a rozsszalmából kötelet sodortak,
a szalma elébb jó ideig ázott,
hogy ne törjék az erős mozdulások,
a kasza fenve, markot les a sarló,
és meztéllábról álmodik a tarló,
lepihenőzve várták, nyugva bajjal,
hogyan ébreszti szándékuk a hajnal,
én este már a követőjét tudtam,
úgy álmodtam, hogy alig is aludtam,
és jött a kasza íves suhogása,
a szálanként hasaló búza-sárga,
s mint aki Istent kérte napra kölcsön,
lágy ritmus ringott marékban a földön,
s hogy maradjon a kalász-sárga nyárból,
az izzó nap is vesztett iramából,
kész csoda volt meghajladozva menni,
s mert én se, így hát nem fáradt el senki,
már nem emlékszem rá, hogy épp lelépték,
de pont középre húzódott a mérték,
s a hajnaltól az estig tartó béke
vegyült a tarlót őriző kepékbe,
a tábla végén kilestem a fákat,
hogy miként őrzik tikkadtan az árnyat,
a tövüknél kis öblöt földbe véstek
a vizet bújtató cserépedénynek,
én szóra vittem, lesve hogyan békül
a porba mártott arc a hűs edénytől,
a munka ment, a verő nap se bánta,
hogy rákapott az izzadtság szagára,
a csöndet lestem, s nem értettem végképp
a nagy fáradtság hogyan is lett szépség,
és haza tájt csak két tehenünk tudta,
hogy miként kapott szekerünk az útra,
és mint akik a felhők szélén járnak,
friss fuvallatnak éreztem az ágyat.
|
