|
sétálok, aztán leülök, néha az utcán, a Duna parton,
lehajtott fejjel a szívem felé nézek, keresem rajta
a rózsaszín háromszöget. a melegben nincs kedvem
felszállni buszra, villamosra. azt mondta anyám, jól
áll a rózsaszín (ing), nyugodtan hordjam. piramis
épül bennem. lefele. a gőzfürdőben egyre emelkedik.
ahogy a vérnyomás. a vörös fénycsóvák pislognak.
csillagocskák, mondom neked. a nevedet kimondom,
ahogy hozzám érnek a nedves testek és félek, hogy
egyszer itt fogok meghalni, felhúzott térddel, ruha
nélkül. aztán nem bírom ki, rá kell gyújtanom, ismét
szédülök, becsukom a szemem. százszor meggondolt
szavak jutnak eszembe: Auschwitz. meg Valaki Más.
kényszerből hozzányúlok valakihez, dacból, vagy
nem is tudom miért, zavarodott vagyok, lágy drog
szagát (illatát?) hozza felém a sötét szoba, elkerülöm,
mint a fiatal lányok tekintetét – összemosolyognak.
férfiak, férfiak, kikben töltöttem perceket, néha
órákat. te kivétel vagy. nem vagy undorító, pének
hívlak. elmész. örökhétfő, ez marad nekem, vagy te.
balladát írsz, női lágéban – majdnem lágert írtam.
a csillagok ragyognak. a szemeid ragyognak. mint –
|
