1. nyugtalan éjszaka rezzen bugyraimba zárkóznék, de már nem tartanak biztonságban - érzem szándékát a csendnek átnyúlni sejtfalaim közül, rémülten, utánad - a legszentebb imákat most elő kéne venni, megforgatni legalább, és úgy kiköpni, de én valami kétségtelenül tisztát rohasztok torkomban örökös-mohón, ájtatos, naiv igyekezettel már évszázadok óta
az Éden komposztját érleled bennem intim gyehenna roston, látlak, Atyám, mikor magamba nézek; egy meg nem értett rendező, kuporogsz a félhomályban férgek és penész gyakori ön-rohasztó szertartások maradványai, lekarmolt függönyök, olcsó, lebuj-szerű színház egyetlen, örökké tartó darabjának jelenet-foszlányai peregnek - az évszázados vakolat, por és hamu, esszenciánk
2. százszor újrahúzott palotád őrzöm kitartó-diszkréten, alattam az örökkön újra-rakott gyehenna-parázs, egyszerű, ódon lábtörlő, rojtos, üdvözlet nélküli, ám ugyanott fordultamban, egyszer, valamit megneszeltem ; épp illanni kész, képlékeny gondolat volt még csak a teremtés, és mint ócska, oda nem illő csavart engem is eleresztett könnyedén a gyenge foglalat, és pörögtem, mint spirál, privát dimenzió tengelyébe fúrva magam vegytiszta és végtelen szabadulás-extázis, lélek-keringő, örökkön-örökké mégsem, és valamennyi arcod elmosolyodott rajta, megkönnyebbülten, ahogy azt jártam, Atyám
ettem testedet, s ittam véredet, áhh, csontig rágtalak már Téged zúgtam rébuszaink feléd öntudatlan, hagytad és hagytam az embert, magamat, roskadni alatta de mulasztásunk lelkemre tapadva kúszik, sajog civilizációk nőnek, s vesznek ki bennem ahogy azzá leszek úgyis, amit megtagadok beléd tiprom magamat, őrjöngöm és fenyegetőzöm...hahh hisz tudod kiszámítható vagyok
3. színeid rajtunk kifakultak, bennünk a lélek avas , csak a korgó psziché maradt és persze az öntudat, és látom teremtésed cinizmusának végtelen árnyalatát: vétked, ó igen nagy vétked töri minden léptem korok jönnek és mennek - emberáradat - .
olyannyira pihennék már , oldozz fel egy percre csak, míg kihűl a korbács hegyén a másik vére, míg pislan egyet a világ
leszek a holdsugaras hajnal - ártatlanul eleven, maszatos kisgyerek, ki behabzsolt mindent, mi belőled megmaradt,- elbűvölten hallgatom majd élni álmukból felkényszerült halandók besült sikolyát,
leszek a Bukott rugós zsebkése, ama bizonyos estékre, biztonság esetére az a kis bizalmatlanság, penge, éles kritika, és kinyitna a hitvány, a kócos, a beste míg üldöztetve lenne, kinyitna a szende, lassan tengő nyomorúság, keresztre feszítetlen Jézusok, politikusok, homokosok és kurvák,
tudnák, hogy igazak és örökkévalóak vagyunk mindnyájan, mert fülükbe súgnám az egyetlen dolgot, mit tudni akarnak valóban, és mennybe mehetnénk akkor mindannyian, puha macskatalpakon szökdécselnénk végig, mezítláb a roskatag gerendákon, oly könnyedén, csak egyik láb-, másik:
meghajlás.
(2016, húsvét előtt -- amikor ezeket a cirka 10 éves szövegeket előveszem mindig meglepődöm, hogyan írhattam olyasmiket, amiket valójában csak később gondoltam )
Az hagyján, hogy rég volt már, mikor utoljára itt, meg hogy egyáltalán: napló - jóformán magam is kicserélődtem, részint, a személyiségem meghatározó részei tisztultak le, vagy alakultak át az elmúlt évben, és van még hova fejlődni, bár egy kisebb számvetést mindenesetre bátorkodhatom tartani, most, hogy szusszanásnyi időm engedi. Nagyon fontos és szükséges lépés volt az életemben hogy szakemberhez fordultam, noha úgy találom, utólag, inkább csak megerősített, és leginkább: segített meghúzni a kontrasztokat, de mindenképp létező gyakorlatoknak adott struktúrát, általam is megtett megállapításokat karikázott be, nem volt döntő szerepe, ilyen értelemben. Legesleginkább talán a felismerésben, hogy a tudattalan értékreflexet, ami bennem él a szellemi műveltség kapcsán- kifelé, befelé egyaránt és ambivalenciát szülve - értelmezzem, elfogadjam, és éljek vele, így felszámolván a disszonancia destrukció néven csúfolt jelenséget, letettem egy emelt szintű történelemérettségit, és felvételiztem, és felvettek, és dolgoztam, heti 40-et, hogy megéljek, rongy voltam, mire meglett, de 34 kredit, nappalin 4es feletti átlaggal, mind a 11 kurzust teljesítve, a dolgozatok többségét nem is akármilyen értékeléssel visszakapva, most azt hiszem megveregetem a vállam, de azonnal tudatosítom magamban, hogy elértem a határaimat, és vissza lehet egy kicsit venni a gázból, mert ez így nem egészséges. Mindig nagy slunggal megyek előre , ez egy tudattalan stratégia, amint azt sikerült megfejtenem, igen hasznos is tud lenni, bár sokáig nettó blődségnek gondoltam, mindenképp megállapítandó, hogy végtére is így lehet nagyokat fejlődni, kitolva a határokat, ismerve a lehetőségek jó részét ezáltal, és biztosabban haladni később visszavett gázzal. Egyszer régen még meglepően fiatalon és teljesen indokolatlanul kaptam egy tanulmánykötetet, amiben híres hadvezérek és tábornokok stratégiáinak elemzése szerepelt, de sajnos nem akadok most nyomára, pedig szívesen újraolvasnám, akkoriban nem igazán érdekelt, de érdekesnek találtam egy rák napjeggyel, skorpió aszcendenssel rendelkező egyén taktikájának leírását, mert magamra ismertem benne, bár fogalmam sem volt ezekről a dolgokról. Szóval újult erővel várom a folytatást és mégiscsak megpróbálok hinni az életben, és egészen jól is megy egyenlőre, bár mindig is lesznek mély pontok, viszont immár nem csak a túlélés az egyedüli cél, szinkron jelenségek tükrében olybá fest, valós, igaz cél van, de legalábbis a gondolati tevékenység sokkal fegyelmezettebb, nem könnyű de végülis szükséget nem szenvedek és elmondhatom, hogy immár nem csak sodródom az árral, de felnőttem és építkezem. Ami a lelki életemet illeti, még mindig szomjas vadlovak vágtája a patakhoz, de azért van benne méltóság, ahogy mindig is, és rengeteg tapasztalás, felismerés (hovatovább még rocksztárok is, lapáton). Ami fontos, hogy úgy érzem közelebb kerültem istenhez, bár nem szeretem ezt a devalválódott fogalmat, meg egyáltalán a fölösleges fecsegést, ami mögött sunyiság kandikál mert a leghatározottabban egyet kell értenem Pessoaval, aki szerint ha isten úgy akarná, higgyek benne, azt mondaná itt vagyok, aztán hozzáteszem még, hogy abban hiszek, amiben isten hisz, az emberben, magamban, az életben, a nyers természetben, isten gondolatában, egy semmiségben, hogy amitől félek, azt még nem ismerem, de szeretni akarom, ezért az irracionális nyitott megértésére törekszem így teremtve meg a magam istenét, aki igen jó hozzám, mert nem engedi meg, hogy mögé bújjak és fel is pofoz amikor tudatlan és önsajnálkozó vagyok. Talán írhatnék igazán egy lányregényt is, annyi szürreális, tragikomikus élményem volt emberi kapcsolatok terén az elmúlt időszakban, sírhatnék is, de erre már tényleg nem érek rá.
fej, két arccal: egy élő janus-szobrocskát nemzettél, de átkainknak nem lesz örököse és e kecsesség amellyel nem voltam tovább nem örökíthető mindig is tudtam - mindig is tudtad
de a szentek is fel akarnak bomlani és nem tudnak a szentek múló testemért sóvárognak a szentek mind engem irigyelnek majd és én (fertőzött majom) azon tűnődöm épp milyen ízű leszek majd a földnek, amely - itt, a ház körül - megtelt már agyaggal egészen
és olyannyira, hogy hiába is hordtam rá temérdek komposztot (érettet), zaccot (a nitrogén végett) perlitet és verejtéket, hiába forgattam, válogattam
éppoly terméketlen maradt
,,Elhagylak hát én is!" mondtam és ettől kezdve kerültem a kert ezen sarkát - csendesen nyüszített, de én rá se bírtam nézni, több, mint egy évig
azután tavasszal kipucolták idegen kertészek, somolyogtak csak utánam szépen és félreálltak tisztelettel amikor a kapuig vezető lépcsőn csak ennyit szóltam menekülve- suhantamban: "vigyáztam uraim" - mert igen nagy zajjal voltak ők is és bennem ekkor végletemekigʼ fokozódott a lárma
II.
egy esős napon nyájas hangon a macskát hívtam és kereső tekintetem önnön képzeteimbe botlott:
három hagymasor is feszül ott az égnek és bokrosodik a petrezselyem
most aztán jöhetnek a barbárok! - gondoltam civilizáltan, mint földbirtokos nagyhatalom de végülis így szóltam javaimhoz: ,,általam vagytok, de nem nekem"
az állat a szemével gondolkodik, többnyire és ekkor szén-dioxiddal telt vért működtet magában és a máj amíg szolgál, amíg él mindig szomorú
fej, két arccal egy élő janus-szobrocskát nemzettél de meghalok - ezt az egyet nem vehetik el tőlem - és átkainknak nem lesz örököse, e kecsesség, amellyel nem voltam tovább nem örökíthető, egy kihalásra ítélt vérvonal voltunk, mindig is tudtam mindig-is tudtad
de a szentek is fel akarnak bomlani és nem tudnak, a szentek mind engem irigyelnek majd a szentek múló testemért sóvárognak és én - fertőzött majom - elképzelem, milyen ízű lehetek a földnek
az állat a szemével gondolkodik, többnyire és ekkor szén-dioxiddal telt vért működtet magában
az őrület margóját írom - milyen színnel?- kérditek, hát bíborban, gyalog, mondom, ki a keresztségben azt a bizonyos nevet, mert ünneplőt öltenék a gyászhoz
az őrület margóját írom - most ne zavarjatok máskor is elvétettem már miattatok, hányszor, hányszor raktam ki magam ugyanígy és mindig máshogy, zálogot véve
zálogul véve magát a világot, hát várhatsz világ te jéggé dermedt, zubogó patak én meg nem váltalak én csordultig veled, ki engemet fakad
te szeplőtelen tömeg, torkomig magam, illanó tavasz, had lássalak, te méhemből élet éltemre halál
Vajon meddig lehet így életben maradni, puszta hüvelyeként mindannak, ami valaha voltam? De nem igaz, a semmi, mert ennek a semminek, ennek az ürességnek az érzete, ami van. És ez kérem szépen - valami. Még élek. Hisz annyi mindennek a hiányát érzem
Olvasom a verseimet, naplójegyzeteimet, ezeket az önzésből született zugfirkálmányokat. Mindenféle kérkedéstől mentesen, választ sem várva magamtól már csak annyit, ha kérdezek: miféle esztétika díszeleghet e (-már-ha)költészeten, ami a hanyatlás gallérján fodrozódik?
Jaj, ti nálamnál asszonyabbak, szüljetek hőst, ki a haldokló nimfákat pelenkázza.
Egyedül betegségtudatom az, ami a tömegből kiemelhet - ezért megválni attól képtelen vagyok.
Guy de Maupassant: Egy őrült levele- a legfőbb, amit valaha olvastam. De minden, amit teszek, reménytelen,
akár a cselekvésen való gondolkozás. Az önmegtagadás szenvedélye, főben járó bűnöm mert elhiteti velem, hogy nagy dolgokat viszek végbe, miközben körülzár magammal, hová belépni nem merek. Ezek a sorok, nem enyémek, kába életem koloncai. Enyém csak az, amit születésem pillanatától fogva láthatatlanul magammal hurcolok, karnyújtásnyira mögöttem, a belőlem kunkorodó megváltó halál. Csak remélhetem, hogy mind, akit ezzel felzaklatok megbocsát valaha, amiért ilyen felelőtlenül közzéteszem gondolataimat.
Már hozzád írom a naplómat - vagyis ezt a ki tudja mit - és ez valószínűleg egészségtelen, bár nem ez lesz a legsúlyosabb vonásom. Azzal az elképzeléssel ámítom magam, hogy így majd megfogalmazódik bennem a levél tartalma, melyet a cuccaid közé tervezek rejteni, és mindezt egyfajta gyakorlattá avanzsálom, de a következő pillanatban már nem akarok neked levelet írni. A következő pillanatban már buta, lóvátett bohócnak érzem magam, amiért itt tartózkodom ennek az egésznek a posványában, hogy dagonyázom a múltban, ismét, mert én mindig vissza akarok fordulni, akkor is, ha már nincs hova, egyszerűen meg akarok szabadulni magamtól, egyszerűen csak bele akarok hullani valakinek a karjaiba, mint valami száraz virág. Nem volt érdekes csak amikor vittél, vagy öleltél. Egyébként képzavar, ármány, meg botránkozás. És mégis visítani tudnék hogy nem vagy. Reggelre mindig kipihenlek, aztán estére marad a visíthatnék, a révület, a semmi. Törött whiskys poharakat látok magam előtt és úgy érzem ez jó, bár sohasem szerettem a whiskyit. Erjedt, szilva ízű nyárutó ez inkább, szép emlék lesz majd, azt hiszem, igen, most azt hiszem, jobb volna nem bolygatni az egészet, de azon kapom magam, hogy rávetülnék és megerőszakolnám, mert többet akarok belőle, mint amennyit adni akar, vagy épp adni tud csak mert tudnám szeretni, de nem is férek meg vele. Nem látom magam benne, és mégis, mi az ami nekem ebből ennyire hiányzik? Pusztán a lehetőség, hogy összeforrhatok valakivel, hogy egész lehetnék, mert ez a csonkítottság elviselhetetlen. És toldozgatnám, foltozgatnám magam valamivel, ami pedig nem eredeti tagom, nem is igazán felel meg textúrámnak, méreteimnek, mintha egy olyan szervvel akarnék tovább élni, ami pedig rossz immunreakciót vált ki. Az a helyzet, hogy szörnyen magányos vagyok. Akár boldog is lehetnék. Jól nézek ki, fiatal vagyok, csak hát cseppet sem hétköznapi. És ráadásul válogatok. Különc festő barátom mondta, már régebben, ne válogassak, mert egedül maradok, nameg fogjam vissza a csípős nyelvemet. Ezzel az a probléma, hogy akkor nem én lelek társra, hanem az a simulékony megalkuvó luvnya, aki helyettem kerítget. Inkább vonyítok a holdra. Szerettem volna, ha mindez legalább nem ilyen sután ért volna véget, és leginkább persze azt szerettem volna, ha megvalósul, és mondjuk az az érzés, ami a pincében megjelent bennem, amikor átöleltél, állandó érzelmi komforttá válik. Persze így is szép érzéseket kaptam tőled, éltem meg általad, és ezt nagyon köszönöm. Valóban, csak annyit kellett volna elmondanom, hogy ezt érzem, hogy nagyon szeretlek, hogy jó volt a karjaidban, boldog voltam ha vittél, ha öleltél. De az egész mégis olyan, mintha egy olyan szervvel kellene együtt élnem, amit kölök a testem. Pontosabban a pszichém egy része, hogyis mondhatnám, hogy megértsd...ami a külvilágnak vagy azt én nem tudom elfogadni. Azt ahogyan nekem voltál, azt nagyon szeretem, és bennem lesz mindig. Te biztosan nem is tudod, mennyit alkudoztam magamban, ha egyáltalán érdemes róla tudnod,) hogy hogyan lehetne ezt mégis, mondjuk nem így fejest ugorva az egészbe, hanem szépen lassan, elölről, csendesen, hogy senki se tudna róla pl..effélék, de közben láttam, napról napra, ahogyan te is elengedsz szépen csendben, és úgy hiszem, ez mindent elmond erről, amit tudnom érdemes. De én egy más természetű lény vagyok, nekem sokszor ellentmondásos a viselkedésem, jól tudom, ezért azt szerettem volna, ha tudod, hogy nincs bennem harag és hogy szeretlek,
"Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni."
Csak az emlékezhet, ami külön való. Az emlékezet a csonkítotthoz szól, soha máshoz, mert az egy még nem emlékezik. Nincs mire. Nincs története. Története csak annak van, aki lemaradt. És minél inkább emlékezik, annál inkább fél, és csak az fél, aki emlékezik. Aki nem emlékezik, nem fél, ugyanis nincs mitől. Mind jobban emlékező, annál nagyobb benne a félelem, annál különvalóbb. Annál cselekvőbb. Természete széttartó és sajátos. Dinamikus.
Engem a rendezetlenség elve hajt, és nem érdekel semmi. Káoszban éltem mindig és káosz rendez majd el Nem félek, csak a fodrászoktól, álmomban, akik hatalmas fekete műanyagfogakkal közelítenek és csattogós fém ollókkal hadonásznak fejem felett, és lakberendezőktől, akik praktikus megoldásaikkal szétdúlják otthonainkat, a kutatóktól és a könyvelőktől, akik felszámolják az életünket. De szeretek álmodni, átkúszni az érzékelés határai felett és remegő lábakkal, révülten térdepelni magam előtt. Látni.
Jól élek, különben és panaszra egyáltalán nincs okom, halálomat is meg fogom érteni. Még csak az sem emlékezetes a magamfajta átutazó kő számára, kit irdatlan különcségével áthajítottak más életeken, megtörve történetük varázsát, botrányt hagyva magam után mindenütt, ahol még csak ott sem voltam sohasem. Csak a játszó ember szabad. Irigylem a színészeket és színésznőket, mert legalábbis életük egyik felében szabadok, de minden esetre nagy esélyjel szabadabbak, mint mások, mint valamennyien, akik legtöbbször megjátszuk, hogy nem játszuk.
Szép csak az érdektelen: a madár, a folyó, a lombfélénk fellegek - minden igaz okból létező céltalan dolgok - és a szerelem, amely még nem emlékszik halálára.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
