Körforgás.

Ott, ahol a folyók visszafelé folynak,
és a partmenti városok málló tornyain,
a megállított idő, gúnyos ezüst villanásai,
lecsorognak az örökkétartó hajnal dohos
párájával. Ott, ahol a tereken kővé vált
koldusok ülnek, vállukon galambok, s
rubin szemük fényét hullatják a
megdermedt tenyerekbe, így lopott
alkonnyal fizetnek a mozdulatlanná
torzult nyomorúság rettegett pillanatáért,
majd felrepülnek, karcos szárnyaikkal
kettéosztják az eget, de csak a maguk
örömére, hisz' az emberek rég elköltöztek.
- mert elmúlás nélkül nem lehet élni -
Néha vándorok jönnek, tarisznyájukban
a felfelé gördülő kövek énekével,
amit a madarak elé szórnak, és együtt
hallgatják a szirtek hívó szavát.
Aztán karvaj-szárnyú köpenyüket
kibontják, megcsókolják a kéregetők
repedezett ajkait, tálkájukba arany-
rögöket tesznek, amit a folyó vetett
lábaik elé, majd felszállnak ők is,
távoli partok felé, zsákjukban a
lentmaradottak márvány sóhaja, amit
nevetve szórnak az óceán habjai közé.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.