Korai arspoetica

Legyél százszor átkozott te isten,
most álnok imáid fonják nyakam.
Látod?röhögve lógok a nincsen,
s majd fel vagy leoldozom magam.

Tudod sosem vágytam végtelenre,
nekem mindegy volt merre kél a nap.
Hiába festők hiú ecsetje,
nem látó kéz nem festhet árnyakat.

Bár valami furcsa vágy visz folyton,
akár folyót ha tükrén hordalék.
S tombolva gátakat tép sorsom,
felszín a kín, mélyen mit mondanék.

és itt jő a tőled kapott átok,
mert élhetnék mint mások boldogan.
Ám hajamba szél repít virágot,
de szemed vizén hajóm még hontalan.

Mert lehet e felosztani vágyat,
ha hiszik gőg, s nem áldás feszít.
Tán' költő, kinek hajnal bont ágyat,
s éj rulettjén mindent elveszít.

Mégis magam fosztogatom lelkem,
így kaphatok némi feloldozást.
Harapjam ketté bűn marta nyelvem,
váljon vérré számon e vallomás.

Habár dagadt ajakkal dadogva,
mint arany vagy ólom,nehéz a szó.
Nem átok ez ha írok ragyogva,
lám reám nevet a mindenható.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.