Levél











Nem tudom, válasszak-e néki formát, s azt sem, levelem eléri- e a versnormát. Csak azt, hogy szeretnék mindent leírni, mindent, amit szavakkal nem is lehet. De tudod, segít nekünk a képzelet, hisz lehetsz távol, vagyok a szemed, s látom, amit Te, s álmunk is közös lett, mikor végre lelkünk után (egy délután) a Lövölde tér sarkán, nyakadba vetett vad végzetem.

Arra gondolok, milyen lenne Veled az este, ha csak üldögélnénk lesve, mikor bukkan fel a fák között a hold sápadt teste. Csak mi ketten, szerelmesen, egymás kezét keresve,ülnénk egy padon, a nyári alkonyon egyre gondolva akkor, és ott csak magunkra, önzőn, mintha már minden mindegy is volna nekünk, hiszen nincs élet, nincs szó, nincs dal már nélkülünk, csak ketten vagyunk, leszünk? MAGUNKNAK!

S kérdted, hát mondom… Csak írnék, csak írnám,versedre válaszul, hogy igen, leszek a napod, holdad, csillagod, vagy kék eged, vagy talán mégsem? Csak ecset, mivel magadnak , mindezt lefestheted, mikor épp nem ölel karod, s nem lehetsz velem.Éreztem, bár még nem tudtam, akkor ott, hogy a végzet, az ami a Lövölde- téren nyakadba ugrani késztet, s a mai idézet: "A legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást." csak megerősített........

És leszek a dalod, ami csendedbe hangot lop, engem dúdolsz majd este, míg szakállad igazítod, s a tükörbe nézve én mosolygok vissza Rád. Már szavaidhoz nincs mit tenni...szeretlek, csak ennyi, s ez most nem üres szó, kavargó örvény, vad szél, Rád gondolnom valami megfoghatatlan, csak jó nagyon,
szorítanálak, el ne tűnj megint, ha hajnalon ébreszt az óra, és félek, ha újra csak a semmit markolom... S ha nem vagy itt, mikor lefekszem, beljebb húzódom az ágyon, hogy elférj, ha mellém fektet majd az álom....

Az óra, az is képet ébreszt, testünk lesz burka, egy est, két test, s az idő végtelenre jár… lélek, s gondolat után egymásra talál Most levélben kergetsz szavaddal őrületbe.
Érzem én is, szörnyű a távolság, húznám fejed ölemre,
turnám a hajad, kívül magamon, ahogy repítettél, Istenem,
egekbe szálltam, s nem tudom már, testemnek, vagy lelkemnek kellesz- jobban... Igen vágytalak, majd leírom, mennyire, de még nincs szavam,
majd alkotok rá, mert az, hogy víz vagy a sivatagban,
kenyér, éhező magamnak, mind kevés...... nem, nem tudom,
mi vagy nekem.... de megírom, ha lesz már rá szavam..... Írnék most tavaszról, pattanó rügyekről, patakcsobogásról,
tücsökzenéről, madártrilláról, lágy zenéről, szivárványról,
rét zöldjéről. Áh bolond vagyok,még a macskanyávogásról
is TE jutsz eszembe!:))

Múltunk? Volt. Vánnyadt vállam terhek tonnáit hordta halomba, hazugság hordalékokkal bélelt ereken lépdelt a lábam, megmásztam hegyet- völgyet, míg Rádtaláltam. S most írom Neked szitálón szálló szép gondolatok sorát.
Száll a szó, zöldellő réten tarka pillangó ahogy száll...

S még kérdem, mért baj, hogy nem vagyunk gazdagok? Hisz itt vagy Te, és én is itt vagyok…












Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.