Ülök egy padon és emlékezem


Madárka szólt, valahol messze,
Én kíváncsian vártam, hogy lesz-e
Folytatása, ekkor érintett meg keze.

Nem szólt előtte, csendesen jött, ahogy szokott,
Fogta a kezem, mosolygott, még virágot is hozott,
És ez volt mind, mi engem, benne, megfogott.

Tudom, ezek másoknak, csak betűk, szavak…
De ők nem ismerték, nem tudják milyen alak
Ki ezt tette! Mellettünk a tóban, úsztak a halak.

Az a nap gyönyörű, sőtt, meseszép volt!
Nem eshetett emlékén sem semmi folt,
Akkor sem, ha ő, már számomra holt!

Ez az egy szép emlékem maradt meg róla.
Néha, még ma is kimegyek arra a tóra,
Hosszasan nézem a vizet, mire föleszmélek: hat óra!

Szerettem őt, mindent úgy, ahogy neki állt:
Mély, barna tekintetét, hosszú haját, mi a szélben szállt,
Keskeny arcát, vállát, karját, de ez neki be nem vált

Módszer volt, szeretetét kimutatni!
Ki az, ki sötétben akar kutatni?
Volt ideje mindent a tudomásomra juttatni!

De ezt nem tette, ő a gőgös, büszke,
Inkább elment, itt hagyva engem örökre.
Azóta lett a világ, ilyen…szürke.

Én még mindig várom őt vissza,
S reményem is, hol fönn, hol lenn, mint a hinta,
De érzéseim azóta sem változtak, mind tiszta,

Pontosan úgy, mint mikor elment,
Én nem mondhattam neki ellent,
Hisz ő volt az a bizonyos, kit nekem rendelt

Az a fentről irányító, mozgató erő,
Aki már az első látásra oly megnyerő
Neked, kivel eltűnik életedből minden felhő,

Szíved elönti a lágy, kellemes melegség,
Mitől eltűnik az összes benned élő kétség,
S érzed, csak vele együtt lehetsz teljes egység.

És ha elmegy, sebet hagy, mely mély, fájó,
Emléke veled van, és te nem akarsz már látó
Lenni, mert arra ő tanított, és ez most a vele járó

Káros mellékhatás, ami csak szívfájdalom,
Ezért is szomorú mostanában minden dalom,
S ezért tűnik úgy, hatalmába vett a nyugalom,

De nem, utoljára rá gondoltam, mielőtt elengedem,
Csak ülök azon a padon most, és emlékezem.  



2007.02.24.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.