Az élet temetõje

Végtelen rengetegben vágtatunk,
Hű paripám, Ráró, gyí-gí, ne lankadj,
Megállnunk tilos most, nem szabad,
A csönd, a holtak csöndje elragad.

Vak sötét vesz körül, s éji, síri csönd,
Jó csillag nem jelzi utunk,
Felhők mögül a Hold nem köszönt.
Itt élők, halandók egyedül vagyunk.

Hangtalan dobogva szállunk,
Metsző téli szél süvít,
A vadon mélyen zúg köröttünk:
Az élet temetője így üdvözli jöttünk.

Ruhámat tüskés gallyak tépik,
Arcomba csupasz ágak csapnak.
Vágtámat ezren, s ezren nézik,
A holtak hívnak: maradjak, maradjak.

Csontváz-karjukkal szaggatják ruhámat,
Bőröm eleven-véresre sebzik.
Alig bírok velük, ártó szellem-had,
Gúnyos kacajuk soká visszahangzik.

Virrad, mire az élet rút temetője
Szélére érünk. Visszanézek: a vadon komor.
Előttünk a sík fényes. Vágj neki,
Hű paripám, Ráró, gyí-gyí, ne lankadj!





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Kálvin Téri Lapok, 2002