Csavargók

A hideg, a szúrós szél  
Szemembe fújja a havat.
Hiába, hát itt a tél,
Ritkán látni a napsugarat.

Ropog az út a cipőm alatt,
Miközben lépkedek a fehér hóban
Házam tőlem már messze maradt,
Szívemben fájdalom van múlóban.

Egy kóbor kutya kilép a fénybe,
Bundája ázott, reszket egész testében,
Félelmet s éhséget látni szemébe,
Átmegy az úton s eltűnik a sötétben.

Ő is számkivetett akárcsak én,
Ki az utcán éli életét,
Bár tudja nehéz átok ül fején,
Hisz itt maga a lét a tét.

Folytatom utam a hófedte járdán,
Célom egy közeli szemetesláda,
Teteje nyitva érzem, hogy vár rám,
Mert az éhség gyötör egyfolytában.

Hisz az éhség, gyötrő fájdalom,
Melyre az étel a gyógyszer,
S te megszerzed azt bármi áron,
Kitúrod a szemétből, vagy mástól lopsz el.

Rongyos kesztyű remegő kezemen
Mellyel beletúrok buzgón a szemétbe,
Szinte emberi mivoltom elfeledem,
Mintha állatnak lennék a helyébe.

A tarkómon érzem, hogy néznek,
Megfordulok. A kóbor kutya néz engem.
Borús gondolataim lassan elenyésznek,
Mosolyogva a talált ételt elé vetem.

Bizony befalta azt mind egy szálig,
Megbarátkoztunk e hideg téli napon,
Azóta hű társam lett mindhalálig,
Mindig követ engem bárhova vakon.

Tudom, minket kitaszít a társadalom,
Mi vagyunk a csavargók, alja a népnek,
Így kell élnünk, bár nekünk ez fájdalom,
S az életet mi, már nem látjuk szépnek.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.