Érkezõ oldal

A vonat elindul,
sínpárok közt a végtelen ingázik,
a táj könyörtelen ölébe kapja
s rohan, a távolodó szerelemmel.
A peronon hagyott ölelésben
meghitt csenddel virraszt a képzelet.

Az idő kicsúszik a világból,
süketté nőtt csendfalakra kúszik,
bezárkózik a szívburokba szorult magánnyal,
álmokat vagdos a szerelemből.
Karcolatok gubbasztanak egy vázlaton,
s a tinta mélykék őrületében zihálva,
emlékek örvényébe szédülve,
szívdobbantó foltokat maszatol.
Az idő kegyetlen, tép, szakít,
ronggyá gyűri a sima testű reggeleket,
sóhajnyi távolságra űzi
a riadt dobbanásokat,
majd csitítva a sarokba rejti
az egyszer-volt búvó pillanatokat.
De a reményt nem éri el,
a vágányzárakat feloldja
az érkező oldalon várakozó szerelem.

Istent hű szolgaként követve
a falakról lassan lekopik az idő festett arca,
s a helyén nem marad más
csak a hosszú csendben várakozás,
hol az időtlenné csupaszodott este
két lélegzetvételnyi állomás közt
jegyet váltva tovább álmodik a peronon…
„a visszafele ölelkező síneken a szerelem
menekül a távolban kisiklott végtelenből,
s valahol a sínek mellett ott áll
kigombolkozva az ölelésre váró hiány…”

ezek voltunk mi,
könnyes utánad-nézések,
napfoltba keringőző várakozások,
vonatról le, és felszálló érintések,
s vagyunk mi,
az ég oltára elé térdeplő,
az októberi szélbe kapaszkodó,
feloldozatlan csendben igenné születő,
isten nélküli, mindörökké egymásba ölelések





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.