Vorba




Láttam a metrón egy plakátot:
egy anya-kutya kontúrja
az aszfalton, s hat kölyke mintha
élő emlőkhöz bújna.

Bennem megnőttek a határok:
körém feszült a húrja,
utastársaim fölé, a kabinra,
kik ide lettünk összegyúrva

s tátogunk
egymás szagán és undorán
sajnálkozva.

Napról-napra egyre több
vegyszerben úsznak
tetemeink s lelkeink
szabad árnyak
kontúrokba zárva túsznak,
s mi nyújtózunk, biztos
kapaszkodót sejtve minden
összefogdosott kilincsben,
de csak a tenyerünk lesz piszkos.

Ez hát a reményünk: ha lát
bennünket is Valaki, ha mi
is vagyunk valahol egy plakát,

Százszor szeretnénk
kinyalni egy üres tányért.
(Adóm egy százalékával én
a gyermekeket támogatom)
de Valaki sírhatna értem
is úgy, mint a kutyákért.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.