Séta, este, sétány, Rilkével (és NNÁ-val?)

Olyan, mint felfelé tartani egy bizonyos
lelki sétányon.
Szervezőerő már nincs, központozás még.
A meredély ott, arra lejt, karhossznyi. De hiszen
nincs gravitáció. A fák is, a parki fák
nem tudni, mit keresnek itt. Sétány ez?

Olyan, mint gomolygás. Köd, ha már sétány.
Út az van. Erdő is. Fent-lent is. Szavak is.
Képe valaminek, az erdő mélye, a víz sötétje, jaj.
Manók még nem kísérnek erdőn-mezőn át,
nem érik a búza, s a roppant Ég nem ível odafent,
Ő, a Formateremtő és Formadöntő. Kérdőjellel a végén,
mert ez már Marienbad, elégia és Goethe (és Vas István).
Emlékek ezek?
Piroskák és Charlotték?
Főleg manók, nem veszélyesek, csak veszélykeltők.
Ugrálnak a paplanon, párnán, szavakon, sátorlapon, nem is
róluk van szó, inkább erdei sötét, gomoly, séta.

Az olyan, mint és az az közti résen át vezet
az emlék-patak. A hágón egyedül van,
a visszanézésben az ember (a vadállatka). De hiszen
ez körülötte van, itt, most. A séta
a szavakon. A séta a szavakon. Kitárul-e
a táj? Ami vissza van. Itt, most, tárva, közte.
Csak köd. És hideg van. A forma nélküli látomás?
Nem, nem az. Ez. Inkább intenzitás,
rángás, hullámzás, hullámforma nélkül, az csak
felszín, semmitmondó, félrevezető, megszálló.

Csak egyedül. Még csak nem is már.
Még csak nem is a szív hegyein.
A csúcsok tisztult tagadásánál
forma nélkülibb, még csak nem is
formátlan, keselyűtlen. Nem is
sün (de), nem is sárkány (dehogynem). Ám
idő-detonációk, ama fák, parki fák még
körös-körül, igaziak, télleg, mást nem is
lehet mondani. Itt ér hát véget. Itt ér véget.

2009. febr.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.