bõröndbe tette

bőröndbe tette a ruhát, amit akkor viselt,
amikor eljegyezték és ő nemet mondott,
és beletette a kesztyűt ami a hóba esett,
amikor először érezte igazán hogy fázik.
becsomagolta a törölközőket,
amiket az uszodába hordott magával,
amikor még hinni akart szerelemben,
álmokban, boldogságban,
az élet értelmében.

mára csak a kiforgatott zsebek maradtak
egy megfoltozott nadrág csípőrésze táján
és az őszi lódenkabát, amit János vett neki
azon a jogcímen, hogy szereti
és mert illett az okkersárga színe
a fák földre hullott levéltakarójához
a Margitsziget padjain.
meg a cipőjéhez is illett, amit utoljára
a ballagásán viselt, de annyira feltörte a lábát
hogy irtózott a gondolattól, hogy újra belelépjen.

levélpapírokat kapott még pár éve a barátnőitől,
akiket azóta sem látott és akiknek azóta sem írt,
mert nem volt miről írni, csak szégyenről,
bukásról, nemekről, csalódásról.
És amiről írt volna - az ég kékje egy májusi reggelen,
a galambok kurrogása az erkély felett, a panelházak
ablakában szikrázó nap mámora---
szó és tintafecsérlés.

zoknikat csomagolt és fehérneműket.
azt is eltette, amit utoljára azon az estén viselt,
amikor Zoltán randevúra hívta négy év hallgatás után,
és amely olyan gyorsan lekerült a két üveg bor,
a három martini és az egy tequila után,
és ami olyan groteszk módon elegáns képet mutatott
az olcsó hotelszoba piszkos szőnyegén.

a ki nem mondott szavakat mégsem tudta becsomagolni,
az el nem sírt könnycseppeket sem,
az ölelés nélkül maradt hétköznapok is ottmaradtak.
kosárba dobná a szürke terhek lombtalan ágait,
de megkövesedett és beleégett a szívébe
a fájdalom, a titok, a kétely.

elképzelte, hogy hajóra száll, ahogyan ötévesen is,
amikor a szülei sehol sem találták,
ő pedig egy odisej nevű halászhajó tatjáról
integetett és kacagott miközben a fél város
csodálkozva bámulta a szőke copfos lányt,
aki ő volt és akiből ez lett.
egy nő, aki már nem hordja copfban a haját,
merész ruhákba öltözik
és egy telefontársaság kereskedelmi osztályán
hetente kétszer fekszik le a főnökkel,
maga sem tudja, miért.

nincsen jegye, sehová sem. csak egy bőrönd.
és az emlékei. ennyi hát az élet?
ennyi. bőröndbe gyűrt ruhák, fogkefe, fogkrém.
fésű? fésű nem kell. dezodor a kistáskába megy.
a retikülbe, amit velencében vett egy nyáron, amikor
megint elmenekült egy férfi elől, aki szerette.
Hogyan is hívták? Pali? talán Pali volt. Vagy Peti.
Nem is számít már. Kedves fiú volt.
csak ennyi: Kedves.

még nem döntötte el, hogy a nyugati felé menjen
vagy menjen el a népligetbe és ott döntsön
érmedobással arról, hová utazik.
kalap. kell egy kalap. és napszemüveg is.
és pénz? pénz nem kell. pénze sosem volt.
szereti az élet.
milyen kár, hogy ez is viszonzatlan marad, mint a többi szeretés.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.