A régi nõkrõl - Jónás Tamásnak





A földjegyű lányok, asszonyok
Szerelme édesebb nekem,
S halk vigasztalás mint férgeké,
Kik bomló húsunk isszák,
Mint anyjuk keblét csecsemők,
Mint virág szirmát a méh.


A tűzjegyű lányok, asszonyok
Csókja lángolóbb nekem,
Mint a lét purgatóriuma;
Piszkosabb, aljasabb szemét,
Mint tankerről szítt rőt olaj
a síró tenger felszínén.


A vízjegyű lányok, asszonyok
Könnyükkel mosnak szerteszét.
Átfolynak rajtam, mint szitán,
S rázom-rázom önmagam,
De amit leszűrök csak vér,
És zokogó, színtelen arany.


A légjegyű lányok, asszonyok
Után mint éhes szellem
Úgy kapok, de révült köd csupán
A csók és múló sír csak az öl.
Szeressetek emberek nagyon,
És rejtőzzetek a gyűlölet elől.


És ti lányok, asszonyok, és te is,
Kitárult keblem mindhiába
Tapintod szomjas kezeddel.
Adj innom! Gyógyíts, ha mersz!
Vagy dögölj meg, hogyha most
Élsz, de nem szeretsz nagyon.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: A tengerszint feletti magasság meghatározása (Arad-Budapest, 2009)
Kiadó: Irodalmi Jelen