Rémisztõ szépség

(Hieronymus Bosch kertjében)

A széttöredezett arcokon
az aranymetszés tisztasága;
itt minden a szelíd ősanyát
s a szilaj ősapát imádja.
Te következel, dalolj szépen,
a nap is álljon meg az égen,
bendője kővel teletömve,
a leölt borjú már a földben.

Halálra táncoltatott virág,
ember nélküli hejehuja,
jajgat a palackba zárt szellem:
gazdáján az ítélet vasa.
Koponyakopogtató madár
repül csőrében énekekkel,
a halál mezsgyéjén egyedül
baktat egy áldásosztó ember.

*

Nádasokból felszálló dallam,
mocsarakban bolyongó zene;
keresztre szegezett próféták,
mártírok lázas tekintete...
Lassan gyűlik világosságtok
a föld mélyén lenn, ti boldogok,
éltek az éji menedéken
s megjátsszátok, hogy a seb beforrt!

Százéves tojás a pokolban
a hozzá illő mézes borral,
madártoll ruhában egy férfi
s egy kövér nő tűzliliommal.
Virágok játszanak a tűzzel,
közéjük vágsz véres ököllel;
rémisztesz tébolyod tüzével,
gyehennád tűzőrületével!









Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.