Hát így...


       Nehéz hűségemmel csak a küszöbödig juthatok,
       kemény tél bélelte ki vackát benned.
       Nekem még kell, neked már nem kell merned,
       megtérő szerelem bíbor arcát megmutathatod.

       Furakszik az idő, telni vágyik és rámordít:
       siess! Bután lettem dönteni-nehéz, küldeni-merész
       kisgyerek, kit türelmetlenné tett a gyermekész,
       de hirtelen felnőtt, és egy régi arcot feléd fordít.

       Kérve kérdez: emlékszel még a régi arcra?
       Mely szép lírádat mosolyogva és kedvesen fogadta.
       Lélektöltő verseid éjjel-nappal és mindig olvasta.
       Emlékszel rá? És az esténként fáradt eres karra?

       Ölelne. Keményen vagy lágyan, 'hogy szeretnéd.
       Szemem bátor szemedbe nézhetne újra,
       s kutathatná szerelmed. Kíváncsi vagy még a régi-újra?
       Arcomra, s a mantránkra. Mondd, szeretnéd?

       Már tudom az idő mire nem jó. Lélek-léket
       nem gyógyít. Csak hevenyészett orvos ő, ki
       a szerelem hatvan napos magzatát öli,
       de a gyermek erős, harcosan kerüli a véget.

       Kérek benned megbocsátást, olvasztani havat, jeget.
       Borzos érzékeimre pillanat-simogatást.
       Hallgasd meg a múlás elleni kiáltozást.
       Kérek szemhéjad alól megint rámtekintő bátor szemet.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.