FÉNYRELÉPÉS

Párafelhőidben izzadsz,
szenvedsz éjszakákon át.
Nappal nap tüze perzsel kívül;
belül éget a lenyelt világ.
Mi hűsítene, mondd?
Mi hűsítene, mondd?

Bőrödbe vájod körmödet,
hogy az ölébe ülj.
Ordításod sziklát hasogat,
hogy az ölébe ülj.
A falba vered fájó fejed,
hogy az ölébe ülj.
De Ő csak odaveti néked:
Fuss még egy kört, gyermekem!

Füstöt szívva kábítod magad,
hogy az ölébe ülj.
Hosszan a napba nézel,
hogy az ölébe ülj.
Ruhátlanul fagyban fekszel,
hogy az ölébe ülj.
De Ő csak odaveti néked:
Fuss még egy kört, gyermekem!

Majd' halálra iszod magad,
hogy az ölébe ülj.
Felvágod ereidet,
hogy az ölébe ülj.
Kanyarban falnak sodródsz,
hogy az ölébe ülj.
De Ő csak odaveti néked:
Fuss még egy kört, gyermekem!

Kútba vettetnéd magad,
hogy az ölébe ülj.
Szikláról levetnéd magad,
hogy az ölébe ülj.
Lávafolyamba fejest ugranál,
hogy az ölébe ülj.
Fává változnál, 'mikor erdőt tarolnak;
fává, 'mikor máglyát gyújtanak;
fává, 'mikor villámot köpnek a felhők.
Fává!...
Hogy csak az ölébe ülj.
De Ő halkan odaveti néked:
Fuss még egy kört, gyermekem!

Cafattá futnád tüdődet,
hogy az ölébe ülj.
Bitóra köttetnéd magad,
hogy az ölébe ülj.
Kerékbe töretnéd magad,
hogy az ölébe ülj.
Agyonlövetnéd magad,
hogy az ölébe ülj.

De maradsz. Maradsz!
Koncként a szélnek - pikkelyek vakarójának -
bátornak - gyávának - tolvajnak - hamiskártyásnak -
szelíd jótevőnek - önfeláldozónak - hátba kést döfőnek -
puskapucolónak - nyílhegyezőnek - csókos szeretőnek -
víg gereblyézőnek - fázó csövesnek - néma andalgónak...

Te: lobogó zászló a kéken kongó égen,
vérző gyökér a fölhasított földön.
Szárnyalsz éneklő égimadár szárnyán.
Máskor: lapáttal agyonvert lótetvek közt mászol,
s ázol. Ázol! Ázol, míg halálra nem fázol.

Némán suhansz a szirmok erdejében,
s kelyhekben bibékkel táncra perdülsz
mondván, 'mikor az ég egy sóhajban leomolván
néked szendergésből tündéreket bont:
Gyere, Szívem! Szeress!

Látod már? Látod már: siklanak a felhők.
Aranyövezettel csak hozzád jönnek.
Csak hozzád jönnek, mert téged szeretnek -
vadul hömpölyögnek. Lent vulkánok köhögnek -
kioltják tüzüket, s lávájukból neked öntenek aranytrónust
a megszaggatott égen. Majd fényből oszlopokat gyúrnak,
s ott fenn indákba fonódva szeráfok jönnek sikló hajókban.
Indák bomlanak, messze elhúzódnak;
Lények nyüzsögnek, s aranylepke-rajként az égbe ömlenek.

Néked szólanak, néked énekelnek.
Néked éket hoznak égi sugarakból.
Téged díszítenek, téged ölelgetnek, téged simogatnak,
téged tisztogatnak, neked nevetnek.
Erek selymei, folyók gyémántjai palásttá szövődnek,
és téged körbelengnek - körbelengnek, rajtad átszövődnek,
vaskos szívedbe beletekerednek.

Ámulsz, ugye? Ámulattal mondd:
Ámulok most, mert szívem szirmokat bont.
Látjátok, mi vagyok? Kifeküdtem sugarak útjára!
Rátok várok, lelketek szavára.
Nem akarok többé ropogó csontokat!
Nem akarok többé metsző sikolyokat!
Aranyfelhőt akarok, ezüst villámot,
gyémánt szirteket, smaragd lombokat.
Átszőlek titeket palástom szálával,
felfújom tüdőtöket szívem igazával,
hogy hangotokkal szántsátok a sötétséget,
s a halált a saját ágyán kettérepesszétek...
Majd sugárba fonódva csendesen megállok,
és alkonyatkor ismét alászállok.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.