Szuven-ír sebekre

Tűnik ez távolba, sötétül, vánkosba
süpped el, tűnjek el, mint illanékony
kámfora, kínfa tövében gúnyos ölebét
vicsorító szökevény csíkos ingében,
poshadt véred szürcsölöm, gargalizálom,
majd ha jobb lesz, felteszem kezem,
majd ha olyannak látom, eltemetlek életem.

Fintorát festeném, kenném, maszatolnám,
minden szakács önmaga konyhájában
a szomszéd konyakját vedeli,
saját nyakán élezi a kést, még két ék
kell, az égszínkék eget akasztom vele fel,
a naplemente hűvös szellőt lehel,
ráfekszem pokrócára, rád eresztem
utoljára üldözzön végig a szik
sivatagban a délibábig, most nem világít,
csak pislákol Óciás szeme,
takard el a sajátod, úgysem tetszene,
ahogy kilométeres távolságba
gejzírként fröcsköli vérrel,
csak a hatás kedvéért, ideális ívvel.

Aztán hátradől, összelöttyedt bőrének ingoványa,
csalitos szőrszálak félhomályban,
szürkület köszöntött rá a hágóban,
csicsergőn szalonna darabkát szanálnak a szalonkák,
halogén izzók látomása vakít el végleg,
türelmemben elveszítem, önmagam realitása antikvitás,
ósdi diadalmon nyakamba diadémot helyez jobb híján
a kész, elalvó félben lévő csuklyás révész.

Ne piszkálj kedves, csak belealudtam,
meg-megsajduló csontozatom agyon van,
vértezem, magam páncélját heggesztem,
megfogom az istent fél kézzel, majd szabadon eresztem,
rózsák tövisével vésem a homlokomra,
nincs elég idő, de tartalmaz nyomokban.

Ez a táj tékozol, tajtékozol mert elégedetten égsz eléggé.
Benne mint tér-idom, a dómodat freskózod „tele
van a város szerelemmel” alig látszom ki a mókából,
impresszionista valóságát az expresszionista lexikális
                                                           definíciójának ízlelgetem,
húzza szét az agyad s nem is sejted,
életed alkonyát pirkadatra elfelejted.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Helikon Irodalmi folyóirat, 2010.03.10