Ha a szemem beszél

Ahogy jött el is állt a furfangos eső,
a parasztátverő; illanó harag.
Épp csak végigcsókolta a mezőt,
máris kisütött a nap.
Nekem tetszett, nem úgy mint az öregnek,
ki dús legelőket remélt.
Kövér kenyeret adó búzát, káromkodik:
-a rosseb egye meg a húsát-
Majd hozzám beszélt, ezt írd meg bolond gyerek,
hol van az a híres viharod,
amitől ijedtté rettennek a barmok, fák, és emberek.
Az nem az enyém bátyó, nevettem,
az én esőm a dűlőút púderporát felverő,
szeplős lányok arcán nevető gyöngy.
Csak megcsillan tőle a földgöröngy,
illatosabbak lesznek a jázminok.
Ember, ha az én viharom akarod,
legyen hát, láss földig hajolni bokrot, fát.
Rólam még a szél is rémülten mesél,
öreg, én tépek és ölök, ha a szemem beszél.
Válassz hát ezernyi árnyam közül,
mint őseid tették a tűz elé borulva,
lépéseim csókolva, hogy hörögtek a sziklák.
Látod, azóta élet vagyok inkább,
vándor a semmiből, miként e rohanó zápor,
de mire hazaérsz, asszonyod hajából,
-esküszöm- könnyem örökre kimossa,
kérges tenyered néma panaszát.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-09-02 10:11:32
Utolsó módosítás ideje: 2010-09-02 10:11:32