Meddőség

Napok óta nem csinálok semmit,
csak fekszem az ágyban
a meddőség rángógörcsei között,
hajótöröttként néhány szóba kapaszkodom,
homlokomon verejtékes áramlatok,
sós íz számban, fuldoklom,
a párnára riadtan vörös szárazföldet köpök.

Aludni, álmodni kellene rá egy házat,
pirostetőst, fehér falakkal,
forrást, amiből ihatnék, öreg almafákat,
melyek kora tavasszal gyümölcsmeleget ígérnek,
pedig tudom, itt sosem lesz nyár,
mert a madarak is avarszerelemből születnek,
így hidegbarnák, akár a partmenti szelek.

Lehet, lázas vagyok,
már városokat látok e csöppnyi alvadt szigeten,
utcák, terek neonfényeit
a mosószer-örökkévalóság buborékja alatt,
tarka őszingek lobognak a szárítókötélen,
kezek, talán anyámé, ahogy kosárba szedi
a hátsóudvar fáradt színeit.

Aztán behozza hozzám,
de nem érdekel,
én távoli tájak bürökillatára vágyom,
átölelni ráncoshasú felhőket,
vadakat terelni a kiürült erdőkbe,
-ezért golyó helyett virág a csőbe-
újra írni arról, milyen szép a világ.'





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-02-28 04:16:34
Utolsó módosítás ideje: 2011-02-28 08:22:00