Megszakítjuk műsorunkat, a költő újra nyilatkozik


Hogy lehet szeretni az embert?
Az egészet, vagy csak a felét?
A lelkét, vagy csak a testét?
Szerelemmel, vagy szeretettel?

Amíg gyerek voltam, szép voltam,
most hogy csúnya lettem,
most kell szépnek lennem.

Undorító vagyok,  fedezetlen,
össze-vissza gyűlölni való, koszos.
Szeretetlen, halhatatlan, rímtelen.

Ha lenne kedvesem, most felhívnám,
és leszidnám, hogy nincs velem.
Száraz könnyek.

Igaz is, én nem tudtam semmit komolyan venni.
Felnőni a feladathoz, csak nyitott szájjal,
nyálcsöppenésig katicabogarakat nézni, ahogy röpülnek.
Tudtam, hogy az Isten szabadon jobban szeret.

Rájöttem, nem éri meg rossznak lenni.
Nem tudtam iparkodni, mert elfolyt a cél,
mint a homokóra, mögé látok a színdarabank.
Hallom a súgót, látom a rendezőt.

Csak mérési felületet akarnak venni
rajtunk, ha felgördül a függöny.
Volt vígopera is, de mostanában balladák
a napok. Nevetek, sokszor milyen mélyen élik bele magukat
idióta szerepekbe. Gáncsol, hogy ő érjen célba,
mert célnak hiszi a semmit,
a célt meg észre sem veszi.

Visszatérve a szerelemhez,
talicskája az kubikosnak.
Mint a bohócsapka, komikusnak.
Olyan szépek a szép női testek,
amennyire ragadós légynek a légypapír.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-03-16 17:22:18
Utolsó módosítás ideje: 2011-03-16 17:22:18