Már megettem a kenyerem javát


Már megettem a kenyerem javát,
már nem alszom át soha éjszakát,
már megrémít egy hirtelen vihar,
mi másokat nem, engem megzavar.

Mert bántanak az érzéketlenek,
halott anyámé, nagyra nőtt gyerek
vagyok, s belátom, most is bűnözöm,
s ha nem büntetnek ezért, köszönöm.

Az élet most már gyakran megzavar,
hát írok róla; kisebb lesz a baj,
soha nem voltam, bölcs most sem vagyok,
hunyorognak rám vaksi csillagok.

A tudatlanok léha istene
a véletlen; nem jártam még vele,
nem adott kincset, lottónyereményt,
nem ő táplálta bennem a reményt.

Én dolgoztam, amíg csak lehetett,
míg nem jelöltek meg, hogy nagybeteg,
készséges voltam, lehet, hogy naiv,
ma is megyek, ha jó szándékú hív.

A pénzzel bánni nem tudtam soha,
mert nem vagyok csöppet sem ostoba,
nem árultam el a költészetet,
néven neveztem, amit lehetett,
én nem kavartam a miatt vihart,
hogy ürüléknek neveztem a szart.

Mindenki meghal, s nem mindenki él,
aki előtte jó sorsot remél.
Nem sikerült az „érvényesülés”;
hittem valamit, ami nem kevés.

A hitem : kétely. Ezt írom tovább.
Átírok még sok, néma éjszakát,
hogy követőim többen legyenek,
s utánam jövők is hihessenek.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-05-08 06:42:17
Utolsó módosítás ideje: 2011-05-08 06:42:17