Levél

Még szerettem volna beszélgetni veled,
de a sűrű vadonba érve
sárba ragadt a szívem,
nehéz volt elviselnem
a rikácsoló madarak színpompás zaját.
Kiérve a burjánzó homályból
az útra értem, s azóta fogva tart,
lépteim visszhangozza árulón.

Szerettem volna beszélgetni veled még,
de nem kutattad át értem a Földet,
lemondtam remélőn rólad egy időre,
amíg pihenek emléked barlangjában,
ahol puha fények ölelik
lustán nyújtózó vágyam,
és te utolérhetsz bármely pillanatban.

Beszélgetni szerettem volna veled még,
és hozzád bújni sután,
mint bódító vrágokét
magamba szívni tested illatát,
de egy lián tekeredett kezemre
és nem tudom hányszor kiálltottál utánam...
A homokdűnék mögött már
a tenger látványa símogat.

Szerettem volna még beszélgetni veled,
de nem vártál titokban, s öleltél mérgezőn.
Szótlan rejtekem álmos sötétjéből
kiléphetnék a vad sziklák közé,
hisz a sűrű pára köddé varázsol, tudom.
Körülöttem felhők suttognak,
de te megérinthetsz magadban mindenkor.

Beszélgetni szerettem volna veled,
hogy meglássam végre önmagam,
léted varázsát, hangod árnyát,
hogyan futja be arcom lugasa.

Veled szerettem volna beszélgetni,
de nem kutattad át értem a Földet,
és nem tudom hányszor kiálltottál utánam,
nem vártál titokban, s öleltél mérgezőn,
de tudnod kell, utolérhetsz minden pillanatban,
és megérinthetsz magadban bármikor.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.